Fák, virágok, fény
Esdeklően izgatott női hang telefonál.
Rég elhúnyt barátom nővéreként mutatkozik be.
Kér, tenném szóvá panaszát.
Az utcájukban lévő óvodában a napokban kivágtak több hársfát, fenyőt.
A környék fel van háborodva.
Pillanatokig nem tudok mit szólni. Majd nyugtatni kezdem. Lehet, hogy elöregedtek már a fák, lehet, hogy terjeszkedni fog az óvoda, esetleg, hogy más fákkal kívánják a kivágottakat helyettesíteni.
Aztán elmondom, az sem biztos, hogy soraim megjelennek s hogy ha olvasható is lenne az oly nagy bánatot okozó eset, változna is akármi.
Nem azért mondom mindezt, mert nem hiszek azoknak az embereknek a készségében, tehetségében, szakmai értelmességében, akik a kérdésre elfogadható választ adhatnának. Nem is azért, mert ilyesféle jelenséggel nap mint nap találkozhatunk. Inkább, mert -és itt a szó színében, értelmében és képletében igaz- elfásultunk.
Gondjaink közül elkoptak a szépet, a nemeset, a szükségeset istápolók. Helyüket a mindennapok harcában eltorzult eszközeink birtokolják.
A hölgy hegyháti faluban élt évtizedekig. Édesapja ott volt igazgató néptanító. Büszkén viselte ezt a címet, amelyet ma inkább tanár úrral, legjobb esetben tanár bácsival helyettesítenek.
Ő néptanító volt.
Akinek tevékenysége, szorgalma, példamutatása és ismeretei meghatározták a kicsiny falu életét, jövőjét. Az akkor is meglévő mindennapos gondok mellett azonban felvértezte tanítványait a természet csodáinak szeretetével, megbecsülésével.
Aztán az életsorsokat megrázta a történelem.
Aki eddig évszázados tölgyfák, illatos virágú hársfák, életet lehelő fenyők, kacéran ringó búzatáblák, kaskaszámra gyümölcsöt adó haszonfák, akácok, diók, krisztustövises szurdokok társaságában élte életét, a panelekbe szorult. Neki, nekik az ablakon beköszönő csenevész fácska, a korareggeli rigófütty, emlékeik egy darabját hordozzák. Ők nem a biológia megmásíthatatlan törvényei miatt szerették, ápolták s ha tehették, ültették a fákat. Csak mert úgy szokták, úgy tanították őket. És ha végig kell nézniök egy-egy kivégzést, melynek okát nem, csupán eredményét ismerik és látják és azt elviselhetetlennek tartják, meg kell őket értenünk.
Magam is elcsodálkozom, ha Harkány vagy Szentlőrinc felőlk érkezem, a városba. A hegy, amely azelőtt haragoszölden rejtette titkait, most kopasznak, ridegnek tűnik. A hegyoldali házikók, mint partifecskefészkek lepik el a Mecsek egykor vadregényes részeit. Népszerűtlen és sokak számára érthetetlen volna most arról szólni, hogyan tettük tönkre környezetünket. Meggyőzni bárkit is arról, hogy a természet vigyázott ránk, óvott bennünket, adta nékünk a friss levegőt, a tisztavízű forrásokat, a madárdalt, az árnyas lombok alatt végigbandukolt sétákat, élményt, emlékeket, életszeretet. Most mintha mindez megfogyatkozott volna. Mintha a magunk fabrikálta világban sokkal kevesebbel is beérnénk.
A telefon ébresztett fel sürgető segélykiáltásával. Azoknak kéne meghallaniok, akik elkövetik a bűnöket, amelyek helyrehozatalához néha emberöltők szükségesek. És megmagyarázni mindazoknak, akik nem tudhatják, miért is történnek számukra elszomorító dolgok.
Ámbár aki Hegyháton élte gyermekkorát, akinek a mátyásmadár okvetetlenkedő cserregése és a méltóságteljesen suhanó gólyák voltak a barátai, az aligha értené meg a hirtelen született okfejtéseket.
|
 |
AJÁNLOM AZ OLDALT
