A CSÓKALEVES
(Hódosi Jóska)

"Bolond az ember....,ha egyhetesnél régebbi
dolgokra emlékszik kivéve, ha kellemes az emlék,
vagy valami haszon származik belőle."
(Samuel Buttler)

Ha valami emlékeimből soha ki nem sorvadó ízre kívánok emlékezni, Nagyanyám csodálatos befőttjeit és salátátáit idézem meg. És Hódosi néni csókalevesét. Nagyanyám könnyen teremtette elő zselésen remegő lekvárjaihoz, sötétlőszínű befőttjeihez és nem egyszer szoborrá formált salátáihoz a szükséges alapanyagot. Kiment a piacra, megkereste Könnyűd bácsit, a falu egyetlen kertészét, zöldség- és gyümölcstermesztőjét és megrendelte a szükségletet.

Hódosi néni csókalevese esetében ez már korántsem volt ilyen egyszerű. Mert csókát szerezni ahhoz a leveshez, melynek ízét, illatát, főként pedig aranyló színét tán még Krúdy sem tudta volna tökéletesen megidézni, bíz' nem volt könnyű feladat.

Merthogy a csóka alaptermészetéhez a szabadság írígyelhető élvezete, az erdőnjárás, vagy inkább -szállás, a szabadban ficánkolás a jellemző. Emberközelbe csak zord idők kergethetik. Kemény telek, nagyhavú utak, jégtől-hótól hajló ágú erdők. Ilyenkor vetődnek alkalmi csapatokba a réteken, elhagyott telkek kopár udvarain. Keresve-kutatva némi élelem után, elszenvedve a környékbeli házőrzők dühödt csaholásait.

Ilyen csontig hatoló téllel gyermekkoromban sokszor ajándékozott meg bennünket a sors. Az András napján (de néha már Erzsébetkor) leesett első hó Karácsonyra már akkorára duzzadt, hogy a kocsiút két oldalán feltornyozott hótól még a tulsó oldalt is csak ágaskodva lehetett látni. Januárra a flitteresen csillogó hó mellé társul szegődött a mindent megbénító hideg, amikor minden és mindenki dideregve sietett az utcán, ám leginkább a kemencesutban érezte jól magát az ember, ahová ilyenkor még a csahost is illett beengedni.

Ilyen időtájt sétálgattak fel s alá a csókák a vasútállomás felé vezető réten. Hódosi Jóskáék kertje erre a rétre nézett. Hódosi bácsi vasutas volt egykoron, így kaphatta meg a társaság által felparcellázott telket, amire takaros kis házat épített magának. Leszázalékolt szaki lévén -egy összekapcsolásnál zúzódott szét egyik karja-lába- egész nap csak ült fűzfavesszős székében, de elméje eleven volt. Sok játékot tanított nekünk, csókát fogni pedig csak úgy tudtunk, ahogy ő mondta el nekünk.

A kicsiny szoba Csibi-kályhájának platniján enyvet olvasztottunk. Szaga-illata már messziről beleharapott az orrunkba, de a cél szentesíti az eszközt alapon eltűrtük ezt a kellemetlenséget. Csupán Hódosi néninek volt egy-két megjegyzése a minden bolondságra hajlandó Hódosi bácsit illetően.

A dolgok eredményes végrehajtásához pontos időérzék szükségeltetett. Pontosan kellett és illett tudni, melyik az az időpont, amikor a csókák seregesen jelennek meg a vasúti réten. Ám ez sem volt elég, mert akkor meg azért kellett izgulni, nehogy valamiféle váratlan jelenség szétriassza az amúgy szép számmal grasszáló madarakat. De még ez sem vot elég! Az enyv olvasztásakor szaporán kellett járnia a kezeknek, zacskókat, népiesebb nevén staniclikat kellett készíteni, mert ez volt a csókafogás legalapvetőbb kelléke.

Amikor minden együtt volt, habozni egy pillanatig sem lehetett. Gyorsan beletöltöttünk egy parányi csirízt a staniclikba, beleszórtunk pár szem kukoricát és lassan, hogy a csókákat meg ne riasszuk, megindultunk a rét felé.

Mentünkben a zacskó hegyes csücskét belenyomtuk a hóba, hogy az nyílásával az ég felé nézzen. Aztán amilyen óvatosan jöttünk, ugyanúgy osontunk vissza Jóskáék kertjébe. A vesszőből font kerítés résein keresztül lestük a történendőket. Valamelyik élelmes csóka előbb-utóbb felfedezte a gazdag zsákmányt. Odament és beledugta a fejét a zacskóba. Ám az olvasztott enyv ráragadt a fejére és a mi csókánk pillanatok alatt Ku-Klux-Klan taggá változott. Ám láthatóan nem lincselésre készült, mintha inkább a nem kívánt fejékétől akart volna tüstént megszabadulni.

Szokatlan volt számára a hirtelenjött vakság, mozdulatai groteszkké, nevetségessé váltak. S amikor már többen strabancoltak farsangi jelmezükben, vad sziú-kiáltással kirohantunk a rétre és sebtiben összeszedtük a tájékozódni és menekülni képtelen csókákat.

A többi már Hódosi néni dolga volt. Nem tudni, hogyan tudta elővarázsolni azt a gyönyörű sárga lét, amely már a színével majdnem jóllakatta az embert, az ízről pedig, amelyet most felidézek magamban, meg sem is próbálok beszélni. Hiábavaló próbálkozás volna úgyis!

Ám Jóskáról, legkedvesebb gyermekkori barátomról eddig szó sem esett. Jóllehet a leírtakban legalább olyan szerepe volt neki is, mint nekem, Hódosi bácsinak vagy néninek.

Jóska az elemi iskolában padszomszédom volt. Kibogozhatatlan, melyikünk töltött több időt a másik családjánál, én-e náluk vagy Jóska nálunk. Mint testvérek. Elmesélni mindazt , ami összekötött bennünket,meg sem kísérlem. Mindannyiunknak volt-van valaki az életében, aki tanúja, résztvevője lehetett olyan emlékeknek, amelyek nemhogy elhamvadtak volna az Idő tüzében, de mintha napról napra jobban kérnének helyet bennünk.

Jóska Pécsett végezte a gépésztechnikumot, a MAHART-nál lépett szolgálatba. Ő lett később az első tisztje annak a hajónak, amely az 56-os események során valahol Venezuela tájain hajózva amolyan Patyomkin-féle lázadást hajtott végre. Vagyishogy megtagadta a hazulról jövő és hazatérésre utasító parancsot és inkább a forradalmi hangulatnak szorított helyet a legénység és tisztikar körében.

Az események után persze Jóskának nem volt ajánlatos több társával együtt hazatérni. Miközben itthon eszembe-nem-jut nevű drámaíró könnyen felejthető színművet írt a hajón történtekről, Jóska Kanadában telepedett le. Természetesen a hajózásnál kereste a kenyerét. Megbecsült és nagytekintélyű szakember lett belőle. Aztán egyszercsak amnesztiát hirdettek az arra illetékesek. Jóskának esze ágában sem volt hazatérni, felfelé ívelő karrierje, anyagi körülményei és a kanadai tengerhajózásban -elsősorban gépészeti kérdések megoldásában- betöltött szerepe ezt nem is igen fontoltatta vele.

Ám a hazai szakemberek hírét vették és tudtak Jóska szakmailag itthon is szüséges, sőt nélkülözhetetlen erényeiről. Kimentek hát érte és hazacsalogatták. A magyar folyami és tengerhajózás vezérkarának kiemelkedő tagjaként ment nyugdíjba.

Ritkán találkoztunk. Zsebnaptáramban benne van a címe, telefonszáma.
Halottak Napján futunk néha össze szeretteink sírjánál. Ilyenkor a temető hangulatához alig illő módon felidézzük gyermekkorunkat és legkedvesebb emlékeink közül soha nem hagyjuk ki a csókavadászatot.

Világjáró ember létére Jóska szinte mindenfajta ételt megkóstolhatott életében. Kritikai érzékemet és emlékeim valódiságát megerősíti,ha maga is így nyilatkozik: jobb levest életében soha nem evett, mint Édesanyja csókaragúját.