A KOMP
((szarvasi emlékek))

"Míg gyermek voltam, felnőtt szerettem volna lenni.
Mostanság mindinkább az a gyermek, aki voltam."
(ego)

Odakint, a másik szobában Chopin zenél "minden mennyiségben", idebent a könnyűfényű lámpa csalóka sugara mellett turkálom fel magamban legfrissebb multú emlékeimet. Az öregedés poros országútján botorkáló lélek házatája, a magából mindent és mindenkit kizáró szellem tobzódása önmagával és önmagában, az emlékekkel való burkolózás, élményekkel való takarózás, önmagam el- és felfedése önmagam elől és előtt.

Egy igazabb és mégis hamis világ torzuló vetülete ez, harangszó-messzeségből ideköszönő képek, emberek, hangok,illatok.

Lélekvásár, emlékvásár!

Aki ismer, tudhatja, ezt megint az Alföld, az "én Alföldem" csalja ki és elő belőlem.
Pontosabban Szarvas!
Örök gyermekkorom öröklétű enyh-helye, emléktáraim reminiscencia-tékája.

Ott jártam megint, ott járhattam megint, s most Choppinnal kézen fogva visszahallom és visszaérzem évtizedek ködébe veszett önmagam.

Úgy látom a Kőrös-partot, ahogy akkor volt s nem a modernkedő villahadak koszorújában. A tó-mozi fehérre meszelt famonstrumát látom, a szomorú-fűzek tisztelgő karéját, a gingko-bilobák ősmerevségét, a fel-felsikló szandolinok csendes surranását, a regatták ünnepélyeskedő hivalkodását, gyermekkacagásokat, úszóversenyeket, soha-ki-nem-húnyónak hitt szerelmeket, izgalmas tarzánosdit, titokban elszippantott nyárfalevél-töltésű cigarettákat, a horog végén vadul ficánkoló törpeharcsát, görögdinnye-karnevált, mindent, ami nekem múlhatatlanul Szarvas és vele együtt mindaz, amit oly sokszor akarok elmondani, de amit igazán sohasem tudok, mert tollam végére csupán egy szó tolul: gyermekkorom!

A Petőfi utca, ahol most csendesen baktatok, kihalt. Üres.

Hiába keresem az adóhivatalt, lebontották. Kertje, amelyhez tán a legtöbb emlék fűz, játszótér és a panelkocka-otthonok siváran megalázott udvara.

A pemetefű-cukorkájáról elhíresült Réthy-féle ecetgyár illata beleette magát a némán bólogató parlagfüvek kicsiny tömegébe. A Donner-fatelep, Moravcsikék háza sem az már, ami volt.

Az egykor derékig érő kátyúk helyett szűken aszfaltozott az utca. Kiszelyék háza tán még leginkább a régi, Schlajhóéké is, de bent az udvaron felismerhetetlen rend van. Garázs, kocsimosó.
Huszadik század!
A tímárlegények hangoskodását és rekvizítumait csak emléktáramban lelem. A pázsit, amit páskónak hívtunk, elvadult, a Hősök ligete már rég elfelejtette, kiknek emlékére is alkották. Már nincsenek, nem kellenek a hősök, meghalt az emlékezés.

Modern monstrum a zsilip is, melynek őséről első fejeseimet ugráltam.
De nini!, ott van, megvan még a régi is! Apró csonk, pöttömnyi alkotmány az új mellett. Megmosolyogtatóan piciny, de ez az.
EZ AZ!
A régi zsilipemelő csiga!
Rajta lábnyomom, a lábnyomunk! Gyermekkorom lábnyoma!
EZ AZ !

Odább a lóúsztató hínárral takarózik. Békalencsés öblében alig észrevehetően ott a komp is. Megborzongok! Beleülök a csend ölébe és látom Jutkát, amint a komp sarkában megriadt szemmel tiltakozik.
De legalább egy puszit adhatnék! Nem engedi!
S látom magunkat később, évtizedek múltán, amikor eggyé forrósodva óvodáskorunktól egymásnak fogadott szerelmünket teljesítjük be.

A házban, ahol olyan boldog lehettem, már nyoma sincs a tamariscus-bokroknak. A valamikor hatalmasnak tűnő udvar mélyén garázst építettek, a baromfiudvaron kerékráfok, ócskavas-dombok, egy kiégett, kifosztott Skoda-váz.
A kapu korhadóban.
De még az, még abból, ami valamikor volt!
Csendesen letörök egy darabot a lassú korhadásra ítélt félfából és lélegzetvisszafojtva tárcámba teszem!

Csak Válenték háza a régi. Egyedül az! Belesek a kapun, épp olyan az ámbitus, mint valamikor volt. Aprócska ablakok, mint a meseházakon. A kert is az, igen az, a régi. Lesem, nem jön-e valahol Julika, nem hallom-e Válent néni hangját, vagy Mamsiét, amint engem hív, Atyus nem fütyül-e vídáman, mint mindíg tette.

Félve nézek körül, nem látja-e valaki, hogy szemem sarkában könnycseppek sorakoznak. Belül pedig dobol, dalol, zajong, türelmetlenül kísért és torkom szorítja a múlt!

A lóúsztatóhoz sétálok. Itt játszottunk oly sokat Petrov Sztyopkával. Petrovéknak bolgár-kertészetük volt. Mindennapos vendég voltam náluk. Tán egy teherautó sem tudná elvinni azt a mennyiségű kék kalarábét, amelyet én náluk fogyasztottam el.
Aratás idején az udvaron kézzel csépelték a gabonát. Ha Petrov bácsi déltájt "pipahuját" rendelt, körülülték a kondért, mindenki kezében egy kanál, egy hatalmas karéj kenyér és csendben, néha egymással évődve ették Petrov néni csodásillatú és ízű gulyáslevesét.
Magam is közéjük ültem, mert volt valami érdekesen rendhagyó, valami gyermekien izgalmas ebben a kaláka-ebédben. Otthon Mamsi szigorú parancsai szerint illett és kellett viselkednem ebédek alkalmával, itt valami vad szabadság lengett a kondér felett.

Sztyopkával kettőnknek összesen tán tíznél is több csúzlink volt. Ha megrendezték volna a csúzli-szépség világbajnokságát, azt hiszem mellettünk nem igen rúghatott volna labdába senki. De nemcsak szépek, sokat használtak is voltak fegyvereink. És mennyi sikerrel!
A lóúsztató melletti füzesben bújtunk meg, a verebek pedig százszámra látogatták a part-szakaszt,ahol a fürdetésre vitt lovak "maradékain" civakodva fogyasztották mindennapi ebédjüket.
De a "maradékokból" mi is csináltunk üzletet Sztyopkával.
Ha Sztyopka Nagymamája fel akarta újítani a ház külső falát, vagy megjavítani a belső (egyébként soha nem használt) szoba padlózatát, összeszedtük az elpotyogtatott végterméket, amit aztán a Nagyímama agyaggal keverve a külső és belső tapasztásra használt fel.
Nagymama gáláns volt velünk, egy-egy ilyen szolgáltatás után annyi pénzt kaptunk Sztyopkával, hogy két álló napig ettük Piroska néni csodálatos fagylaltjait a fő utcai cukrászdában.
Vasárnap délutánonként még jobb üzletet csináltunk Sztyopkával!
Kimentünk a teniszpályára, ahol fiatal urak és eladósorban lévő lányok ütögették a labdát. Legtöbbször kevés sikerrel.
Nos, ezeknek a szerteröptetett labdáknak az összeszedése volt a mi dolgunk s nem is kis pénzt kaptunk érte.
Ha pedig végleg fogytán volt a "dohányunk", 20 fillérért fejeseket ugráltunk a hídról a Körösbe, ami nem volt teljesen veszélytelen, hiszen a 30-as évek elején elbontott régi fahíd elfűrészelt cölöp-maradványai még a víz alatt bújkáltak, s csak mi tudtuk, merre is kell ugranunk, hogy bajunk ne essék.

Letaglóznak az emlékek! Körülölelnek, belémcsimpaszkodnak, rámnehezednek, lehúznak.

Lehúznak emlékeim mély kútjaiba, ahol már nincs fény, csak csillogás van, régmúlt képek csillogása, s ahol nem él már a remény, csak a múlt mutogatja magát szívfacsaróan, torokszorítóan.

Mondják: nincs csoda az életben.
Tudják-e azok, akik mondják, hogy pedig van!
Csak vissza kell lopakodni csendes alázattal gyermekkorunk színterére és csak azt látni, ami volt, csak azt érezni, amit elfelejteni soha nem lehet.

Van csoda!

És én -ismét- részese voltam!