SZÜLŐFALUM
(Szentlőrinc)

"Otthon az, ahonnan elindul az ember."
(Thomas Stearns Eliot)

Tiszteletre és elismerésre igényt tartva felhívom a kedves Olvasó figyelmét, hogy mondandóm azonnali megértéséhez minimum ötven, leginkább annál több életév szükségeltetik. A fogalmak és élmények -melyeket emlékeim kék óceánjából válogatás nélkül ráncigálok a felszínre- ma már érthetetlenek és ismeretlenek mindazok számára, akik életútjuk derekán, netán hajnalán bóklásznak a világban.

Mert ők ugyan honnan tudnák, mi is volt a palavessző, a palatábla, a promincli-cukor, mi volt a vizesnyolcas, hogyan kell a holt papírból egyetlen mozdulattal staniclit készíteni, ki volt Szentlőrincen a belga Szabó, ki a Kuka, a Vak Jóska?
Megígérem, ha ilyesfajta dolgok kerülnek terítékre, mindent -netán a szükségesnél bőbeszédűbben- meg fogok magyarázni.

Ennyi bevezető és óva intő figyelmeztetés után itt az idő, hogy belevágjunk a dolgok közepébe.
Ehhez a Dante Pantheon kiadású, 1930-ban készült lexikon fellapozása szükséges. A VI. kötet (Reb-Zsűr) 3530. oldalán a következőt olvashatjuk:

Szentlőrinc. kk. Baranya vm., szentlőrinci j., 2762 lak. Járási székhely. Vasúti állomás. Téglagyár. (A kk. kisközséget, a vm. vármegyét, a lak. lakosságot jelent. Ennyi!)

Azért eltölt ám valamiféle büszkeség e sorok olvastán. Mert ime, még alig tölöttem be első évemet, máris benne vagyok a lexikonban (ha kódoltan is). Teller Ede, Gábor Dénes és a többi Nobel-díjas egy életet kepesztettek azért,
hogy ez velük megtörténhessék. Én meg, nini!, máris benn vagyok. Mert ha drága Szüleim "ahelyett" mondjuk moziba mentek volna, Szentlőrinc ezidőtájt csupán 2761 lakossal dicsekedhetett volna.

De éppen akkoriban a Kiss-féle korcsmában nem járt ott a rengőszakállú, zsíroskalapú vándor, kinek másfél mázsás felesége mélytüzű hangjával a legszebb operaházi baritont is felülmúlta, ha megszólalt. Márpedig megszólalt!
Mert ha Pénzár bácsi, aki álláshalmozóként kisbíró és levélhordó postás is volt egyszemélyben, kora reggel és alkonyattájt kidobolta, hogy Kiss-korcsmában mozielőadás lesz, akkor bizony tódult oda a nép. Heltai "János" bácsi már feltalálta a "mozi" szót, a gázlámpáktól fénylő pesti utcákon sorra nyíló mozik ontották a cowboy-filmeket, érzelmes romantikákat. Itt Szentlőrincen csak a Kiss-korcsma élménye jutott a plebsnek. Maga a készülék, amelyből alig kivehető formák és alakok surrantak a legyek sűrű látogatásától elmocskolódott falakra, alighanem egyedi darab volt.

Nem is elektromos árammal működött. Egy petroleumlámpára hasonlító szerkezet égett a homorútükrű apparát előtt, ami aztán átvilágította az előtte elsuhanó képeket, amelyen felismerhetetlen alakok végeztek felismerhetetlen dolgokat. A gép mögött állt a rengőszakállú és kezével tekerte a filmet. Hol lassan, hol gyorsabban. Mikor mihez volt kedve.

Kísérőzene nem volt a filmhez, de minek is lett volna. Az olajos padlón kucorgó közönség -hacsak nem hozott magával hazulról sámlit vagy hokedlit-, olyan zajt csapott, amin még a New-Yorki filmharmonikusok sem tudtak volna áthatolni.

A közönség mindenre reagált. Ha felismerni vélt valamit, azt azonnal kommentálta. Vita csupán azon volt, de azon aztán nyomban, jól látta-e a megnyilatkozó azt, amit elismertetni kívánt, nem inkább az történt-e falon, amit a másik látott. Ebbe a kakofóniába dörrent bele a ténsasszony bassz-baritonja csendre intve a zajongókat. Ettől a hirtelenjött dörrenéstől apró darabokban hullott pár morzsa a salétromfoltú vakolatból, csend azonban nem született és az előadás ment tovább.

A bassz-bariton közben számolta a bevételt. Két tojásért egy személy mocskolhatta be magát az olajos padlóval, egy kopasznyakú, otthon semmire nem menő csirke-epigonért már négyen ronthatták a levegőt.

Az előadás rövid volt és büdös. A rövidség a rengőszakállún, a büdösség a közönségen múlott. Így ismerkedtünk a XX. század kultúrájával és technikájával. Amit egy helesfai, kacsótai vagy bicsérdi aligha mondhatott el magáról, miután a rengőszakállúnak oda zsenánt volt elmenni.

A korcsma tőszmszédságában volt a parókia. Vagyishogy tisztességes legyek: a parókia mellett volt a korcsma.
Mindegy!
Egymás mellett voltak!
A rangsort legfeljebb az befolyásolhatta, melyik műintézményt látogatták többen a faluból.

A parókia lakói ezidőtájt Marton Sanyi bácsi a plébános és Magosföldi Péter tisztelendő úr, a káplán voltak. Sanyi bácsi évtizedek óta szolgálta a falut, de úgyis mondhatnám: a falu szolgálta őt. Sanyi bácsi szeretett élni, sokak szerint tudott is. Könnyű volt neki -mondták a rosszmájúak- nem volt felesége, gondja-baja nem sok akadt. Szerették, becsülték a faluban és Sanyi bácsi sem volt rest, ő is szerette a faluját. Hol itt, hol ott vendégeskedett. Ahová hívták. És hívták szépszerével.

Szívesen itta meg a lesavanyúbb karcost is, ünnepi ebédeken, keresztelőkön s minden affélén, amikor és ahol terítve volt az asztal. Sanyi bácsi nem vallott szégyent. Gargantuai étvággyal fogyasztotta a felkínált jókat. S ha előkerült a kártya, napestig ott maradt, szorgalmasan kontrázgatva a hebehurgyán bemondott ultimókat. Plébános úrnak ilyenkor senki nem szólította. Sanyi bácsi volt majd' mindenkinek. Csak a szentesebb öregasszonyok ráncolták homlokukat, amikor a bortól már kissé mámoros uruk nemcsak lesanyibácsizta, de le is teremtette a Fenséges Mindenható helyi képviselőjét, mert az a kívánt tök helyett pirossal jött vissza.

Aztán Sanyi bácsi kezéből a főnöke kiütötte a kártyát. Nagy tisztességgel temették el s helyét Magosföldi Péter atya, az immár plébánossá avanzsált utód vette át. Az új plébánosból azonban sohasem lett Péter bácsi, háta mögött legfeljebb "leplébizték", de mindíg tisztelettel idézték hosszúra nyúlt, egymásra igencsak hasonlítgató prédikációit.

Csak egyszer járt körül a hír, hogy G. Pista együtt sétálgatva vele a kastély szépen gondozott kertjében, nagy nevetések közben azt mondta az atyának: "nagy franc vagy te, Péter!". Senki nem tudja, miért merte megengedni magának mindezt Pista, de hát aligha is tartozott ez a dolog bárkire, csupán kettejükre.

Azért a hír miatt csak végighullámzott a falun a megrőkönyödés.
Méghogy franc!
A Plébános Úr!
Krisztusanyamárija, hát hová jutottunk?

G. Pista a falu dandyje és Schumacherje volt egyszemélyben. Apjának jólmenő vegyeskereskedése volt, ugyanő volt a helyi bank tulajdonosa is és övé volt a lexikonban idézett téglagyár. Pista hát megtehette, hogy napestig semmit se csináljon, azazhogy -ahogy ma mondanák- a hobbíjának éljen.

Mert Pista az automobilok szerelmese volt. Évente -ha tehette többször is- cserélgette-váltogatta autóit, a Fiat Topolínótól a sport-szuper Borquardig mindene volt. És száguldozott velük szépen. Egyszer még egy tihanyi autóversenyen is részt vett s biztokosa volt egy aláírásnak, melyet Nuvolaritól, a gödöllői országúton világrekordot felállító világhíres olasz autóversenyzőtől kapott.

Egy ízben a faluba akkor frissen odatelepült fiatal orvosnak akart kedvet csinálni autóvásárláshoz. Magam is ott ültem a kocsiban, amikor mindez megtörtént. Pista kivitte Jóskát, a fiatal orvost Cserdiig, ott a "főtéri" keresztnél megfordultak és Pista nekiiramodott Szentlőrincnek.
A Lőrinc felé enyhén lejtő úton a tövig nyomott gáztól az autó nekoilendült és egyre gyorsabb iramban száguldoztunk a hepehupás makadámon.

Én féltem, nem tudom Jóska hogy volt vele, de egyszercsak Pista megszólalt büszkén mutatva a tachométerre:

"Nézd, Jóska, nyolcvannal megyünk!"

Krisztusom!
Nyolcvannal?
Imádkoztam, hogy érjünk már a Cselekdomb aljáig, onnan fefelé visz az út, majdcsak megszelídül ez a szörnyű masina.

Így történt!
Aztán Jóska maga is kedvet kapott a dologhoz, mert hamarosan vett magának egy favázas DKW-t,amit a csípkelődő nyelvek csak Deutsche Kinder Wagennek becéztek.

Jóska ezt aztán Pista szűnni nem akaró direkciói szerint ápolta, vezette, pátyolgatta. De arra, hogy akárcsak egyszer is kipróbálja, mit bír ki a DKW a cserdi úton sohasem került sor.

Miként artra sem, hogy mint G. Pista tette, valahányszor a volán mögé ült, vezetés közben fehér szarvasbőr-kesztyűt húzzon a a kezére.

Helyette inkább elvette feleségül Édesanyámat.
Így lett ő a nevelőapám.
De erről majd egyszer, később.