ELMENT...
((Édesanyám halálára))

Elment!

Cseppnyi igazság sem volna abban, ha azt mondanám: itthagyott.
Mert Ő sohasem hagyott el, mindíg velem volt, mint van most is!

Emlékeim hatalmas őserdejének minden fája mögül az Ő kedves arca villan elém, keze símogatását érzem homlokomon, szavai vattapuha szigorúságát hallom szelíd megrovásaiban.

Él bennem!

Mindörökké!

Lerohannak az emlékek.

Hatalmas együttkacagások, a szomorúság együtt töltött órái, a sertefertélő beszélgetések, az életet boncolgató bölcselkedések, a huncutkodó szellemességek, a soha-ki-nem-fogyó tréfálkozások, kergetőzés a cserdi réten a magukat büszkén mutogató kikericsek között, éjszakába nyúló négykezesek ifjúságom zongoráján, lemezhallgatások, az aranygaluska ínyeket csiklandó ízei, a "gyere haza kisfiam!" évődő hangulata, az első óvodai nap, a boldogság könnyei unokái születésekor, a tétova léptek, melyek közben már görcsösen belém kapaszkodott, a farsangi tangók-foxtrottok együtt-táncolt vígassága, "jön-e velem, Nagysád, shymmit járni?", a csendes hallgatások, bújócskázás a diófák között, a kerti lugasban, ápolgatások a vásári lacikonyhán elmajszolt falatok után, hadakozások kutyáink szeretetéért, féltékenység az első lánnyal töltött éjszaka után, a "hát elvesztelek, édes fiam?" büszkeséggel ötvözött varázslatos aggódása, a félszeg, szemérmes bevallások és vallomások hada, a szemérmetlen ifjúság pöffeszkedésének csendes csitítása, a mindíg szélesre tárt kapu, a mindent megértő csodálatos forróságú szív, a lassan elszürkülő szem meg-megcsillanó szeretete, "málnás Túró Rudit hozzál, kisfiam!", az első elszívott cigaretta utáni zord percek, az előszobai fűrészporos-zsák,: "azon töltsd ki a bosszúdat, drágám!", nagy barangolások a csonkamindszenti, ibolyaszőnyeggel terített erdőben, jaj, az a délután, amikor levágtam legszeretettebb rózsáit, mert Magdinak az tetszett, gyöngyirágillatú születésnapok, ünnepek, karácsonyok, esküvők, születések, temetések, könnyek, kacajok, mind, mind Ő!

Most elment!

De ugye. nem hagytál itt, Édesanyám?

1999