NE ÖLJ!
(lelkiismeret-furdalás)

Megöltek egy embert!
Megöltek százakat, ezreket.
És néztem!
A dobozban, amely a szobánkba hozza a világot!
Te is nézted!
Mindannyian láttuk!
Ölünkbe ejtett kézzel, magunk elé mormolt szavak sűrű felhőjébe burkolózva hallgattunk.
Te is, én is!
Mindannyian!
Ölt Káin és az Isten látta!
Ölt Vajk és szentté avatták!
Ölt Torquemada Tamás Isten nevében s korának fenomenális színházát rendezte meg spanyol városok főterein.
Ölt Sztálin, ölt Hitler, akik nevét történelemkönyvek és lexikonok őrzik!
De ölnek kortársaink, ölsz te és ölök én is!
És nézzük kandi kíváncsisággal, néma drukkerként, belülről lázadó ellenlábasként, szórakozásból, megszokásból, félelemből, gyakorlatlanságból.
Nézzük és hallgatunk!
Holnap a tieidet állítják a fal mellé bárgyú birkaként, csak önön sorsodért remegve, ezt is végignézed.
Mert alkuszunk önmagunkkal, megalkuszunk sorsunkkal.
S közben bűntársak, bűnösök, bűnözők vagyunk!
Tudnál ölni?
A tízparancsolatra hivatkozol, meg a század erkölcsére.
Humánus vagyok! - mondod, s közben elzárkózol.
Mert félsz!
Még attól is, hogy bevalljad: tudnál!
Mert képzeld el, hogy azok, vagy amazok lator módjára kiirtják nemzeted, őseidet, magzataidat, lelked pasztellszíneit, a bizalmat, a reményt, a hitet, és beléd az agyatörlő magány és tomboló gyűlölet magvait hintik.
Agyongyötört lelkedben így gyökeret vernek gaz indulatvirágok s fegyvered csöve embertársad halántékának szorul.
Ujjad előbb remeg, majd rutinos biztonsággal húzza meg a ravaszt!
Az emberiség nézi!
Némán és mozdulatlanul!
Mégis gyáva vagyok, mert hallgatok!
De a lőpor füstjének fanyar illata már nem csiklandozná orrom érzékeny nyálkahártyáit, ha a fegyver csöve az én homlokomnak szegeződne.
Maradok hát magam is bűnös!
És tán mégiscsak félek!

1997