Egyik elit áruházunk élelmiszerosztályán nyugdíjas nénike tipegett a konzolok között. Keresett valamit, amit nem talált. Karján elnyűtt retiküljével a pénztárhoz ballagott, s miután bevásárlókosara üres volt, a várakozó sorok mellett akart kimenni az üzletből. Próbálkozása azonban nem sikerült. A fiatal pénztárosnő kipattant a fülkéjéből és a néni után vetette magát.
Mutassa a retiküljét! - rivallt rá.
A hölgy nem tudta, nem hitte, hogy a vehemens felszólítás neki szól, lassan ballagott tovább.
Nem így a pénztárosnő!
Kirántotta a néni kezéből a retikült és kotorászni kezdett benne. Diadalmasan mutatott fel egy minidezodor sprayt és fennhangon megvádolta a már szégyenében és meglepetésében lélegzethez is alig jutó asszonyt, hogy a sprayt az áruházból lopta.
A néni elsápadt. Szerényen tiltakozott, hogy ezt magával hozta, s hogy nézze csak meg a pénztárosnő, alig kotyog valami az alján.
A könyörögve kérő hangnak nem volt foganatja. Előbb egy eladó, majd a részlegvezető ráncigálta a nénit, s kötelezte, hogy bemenjen az eladótérbe. Hamarosan kiderült azonban, hogy az áruházban nincs is a bűnjelként kezelt dezodorhoz hasonló, így az eltulajdonítás gyanúja sem merülhet fel.
A néni elsápadt, az ájulás környékezte. Valaki vizet hozott neki, aztán előkerült az áruház igazgatója. A jelekből és elejtett szavakból hamar rájött, mi történhetett. De láthatta a felháborodott arcokon is, hogy beosztottai túllőttek a célon.
A néni lassan magához tért. Ekkor kért tőle bocsánatot az igazgató és megkérdezte, mivel kárpótolhatná őt.
A néni tán nem is értette a kérdést, összeszedve minden erejét, kitámolygott az üzletből.
Ott és akkor egy szívet perzselt meg az igazságtalanság, a hányavetiség, a nemtörődömség. Az az emberi magatartás, amely oly sok fórumon uralja a terepet, s amely nem ismeri, vagy nem ismeri el a szív érzékenységét.