ÉRTELMETLEN HALÁLOK
(igaz történetek 1944-ből)

"Kis fonalszálon függ minden egyes ember,
akármelyik pillanatban megnyílhatik
alatta mélység..."
(Turgenyev)

Úgy vagyok én ezekkel a gejzírszerűen fel-feltörő emlékeimmel, hogy időnként nem tudom mitévő legyek velük. Faggatom barátaimat, mondanák meg, mennyire nyílhat meg az ember, hol van a kényszerű kitárulkozás és néha megmagyarázhatatlan exhibicionizmus határa.
Mi (s itt szemlesütve használom e szót) publicisták nemcsak magamutogatók, de stílusunkkal és mondandónkkal magunkat egyedinek tekintők is vagyunk. Ennek szükségszerű velejárója, hogy igényeljük, kérjük, várjuk írásainkkal kapcsolatosan a visszhangot, miként az is, hogy ezek közül csak azt halljuk meg, ami fülünknek kedves, beleillik ars poeticánkba, ha egyáltalán rendelkezünk ilyennel.

Segítséget, tépelődéseimre választ alig kapok. Tán csak Sz. Pista az egyetlen, aki akként kommentálta írásaimat, hogy csak az érdekelheti az Olvasót, ami nem csupán az én életem apró epizódja, de fellelhető másutt, másoknál, máshogy.

Érdeklődve kutatom: az a két sorstragédia, amelyről lentebb beszélni kívánok, beleilleszthető-e mások élményhadába, hallott vagy megtapasztalt emléksorába?

S ha így van, akkor van-e jogom vagy sem, hogy arra ítéljem az Olvasót, váljon részesévé szertefoszló gondolataimnak, érzésvilágomnak. Ha erre képtelen, jobb tippet adni nem tudok, mintsem, hogy lapozzon tovább vagy előbbre, így óvja meg magát kacskaringós elméleteim és a nyomukban kullogó gondolataim kuszaságától.

++++++++++++++++++++++++++++++

Vak Jóskát Ágoston Jóskaként jegyezte be a matrikulába a szentlőrinci járási anyakönyv-vezető a század elején. Ha pontosak akarunk lenni, 1906-ban. Jóska szülei gazdaemberek lévén aligha gondolták volna, hogy fiúk többre hivatott, semmint hogy folytassa a pár holdjukon való gazdálkodást és járásszerte híres állattenyésztésüket.
De Jóska eminens tanuló volt a helyi római katolikus elemi iskolában, éles esze és korán feltámadt olvasási kedve, a világ dolgai iránt való olthatatlan érdeklődése feltűnt iskolaigazgatójának. Mindent megtett a Mester, hogy Jóska szüleit rábeszélje, ugyan taníttassák tovább a gyereket, hiszen arra nemcsak alkalmasnak, de érdemesnek is tűnik.

Nem is lett volna különösebb gond, ha úgy 12-13 éves kora táján Jóskán nem mutatkoztak volna furcsa jelek. A hozzáértők epilepsziára gyanakodtak, s ezt a diagnózist hosszú orvosi vizsgálatok is megerősítették. Szigorúan kézbentartott gyógyszeres kezeléssel fékezni lehetett Jóska mindjobban romló állapotát, ám a Sors nagyobb merényletet készített és követett el ellene.
Jóska gimnazista korában egy nyári szünetben -szinte napok alatt- megvakult. Ettől kezdve a szerény és kedves Jóska a falu kedvencévé vált, kárpótolva azt a veszteséget, ami mások számára elviselhetetlen lett volna.

Jóskát mindenki ismerte, korához képest művelt, felvilágosult embernek tartották. Ám epilepsziája egyre jobban elhatalmasodott rajta. Lassan megkopott a szeretet és szánalom is, amely a tragédia bekövetkeztekor övezte. Mindennapos jelenséggé degradálódott, s az őt követő korosztály már inkább kuriózumot, mintsem a szánandót látta benne. Később már artikulálni sem tudott helyesen, beszéde hörgővé, érthetetlenné, külseje elhanyagolttá vált.

Mi -akkor felnövők- a gyerekek ismert kegyetlenségével inkább kigúnyoltuk, mintsem kedveltük, szántuk volna. Nem egyszer a háta mögé lopakodtunk, hirtelen rákiabáltunk vagy hozzáértünk, mire ő sebtében visszafordult és -számunkra ijesztő arckifejezéssel és hadonászással- "ránktámadt", mi meg szaladtunk, amerre csak láttunk. Pedig tudtuk, úgyse érne el benünket és ha tehetné sem bántana egyikünket sem.

Jóska többet tudott a faluról, mint bárki más. Reggeltől estig az utcát rótta mindenkit megszólított, mindenki megszólította, csoda-e hát, ha naprakész volt a falu dolgaiban.

Valaki adott neki egyszer egy szájharmonikát. Ő ugyan "hermonikának" mondta, de mindez aligha érdekes. Hamar megtanult rajta játszani, amolyan autodidakta módon s egy év múltán már szinte művészi módon játszotta a suszterinasok által is fütyült slágereket. Sohasem vált meg tőle, napestig fújta, mindíg lehetett hát tudni, hol is kóborol Jóska a faluban.

Aztán -mint egy könnyű tavaszi szellő- átsuhant a háború a falun. Lövés se dördült, szinte észrevétlen kért magának helyet az új történelem. Egyik este még az Eszékről idevezényelt SS-alakulatok állomásoztak a faluban, másnap kora délután már a szovjetek jártak házról-házra. A Narancsik-féle házban volt a hadtestparancsnokság, s mert erre -és a tisztek magánházakban történő őrzésére- komoly erőt fordítottak, a falu biztonságban érezhette magát.

Jóska tudomásul vette a történelmi változást, de tovább kóborolt a faluban. Egy alkalommal, késő este, összetalálkozott egy orosz katonával. Jóska véletlenül nekiment a katonának, aztán ösztönszerűen hadonászni kezdett, furcsa öblögető hangokat hallatott, amitől a katona alighanem megijedt s Jóskát egy pisztolylövéssel leterítette.
Egy magasrangú parancsnok kért elnézést a falutól, amiért egy katonája a "falu bolondját" -mert ő annak vélte- "véletlenül" lelőtte.

++++++++++++++++++++++++++++++++

Kelemen úr címfestő volt. Aligha volt cégtábla a faluban, melyen ott ne virított volna jellegzetesen kalligrafált névjele. Kövér, hatalmas erejű, harsányhangú hihetetlen munka- és italbírással rendelkező ember volt. Mondták is néki falujabeli barátai: "Géza! Neked inkább kefekötőnek kellett volna
menned!", szemérmetlenül célozva ezzel a közmondásszerű igazságra, amely a legitalosabb élólények közé a pelikánt és a kefekötőket sorolta.

Kelemen úrnak italbírással kapcsolatos tulajdonságát és képességét nem volt nehéz karbantartania, miután műhelye és Augiász istállójához hasonlítható
agglegényi lakása a kocsmaudvar hátsó felében volt. Sváb faluból származott, jól megérttette magát az itt állomásozó német katonákkal. Sőt -mert családja nem volt- a szemben lévő ház tábori konyhájáról rendszeresen kapott reggelit, ebédet.

A tragikus végzet azonban őt sem kerülte el. Szinte elfelejtkezve arról a változásról, amit a történelem produkált e napokban, egyízben az udvari WC-n ült (bár nem tudom, miért szépítem a dolgokat, hiszen az bíz' klozet volt csupán!), amikor egy, az udvarban kószáló orosz katona rákopogott. Kelemen úr harsány hangon szólt ki. "Wer ist da?"
A járőröző katona aligha értette mit is kérdez Kelemen úr, de német szót hallván nem gondolkodott sokat, símán beleeresztett egy féltárnyi golyót a fabódéba. Kelemen úron nem fogott rögtön a sorozat. Annyi ereje még volt, hogy kikászálódjék onnan, volt, aki látta, hogy az életéért könyörög, amire azonban segítség érkezett, Kelemen úr itthagyta az árnyékvilágot.

++++++++++++++++++++++++++++++++

Volt, lehetett a falunak számtalan háborús áldozata, hiszen az azóta mementóként felállított emlékmű is erről tanúskodik, ez a két ember
azonban itthon vesztette életét.
Értelmetlenül!

Ágoston Vak Jóska emlékét szívemben őrzöm. Nekem jóbarátom, a korkülönbség ellenére jópajtásom volt. Kelemen úrban pedig az idők múltán is mindíg az erőtől duzzadó szakembert látom, aki harsányságával, viccre és tréfára mindíg hajlandóságot mutató természetével felejthetetlen színfoltja volt a falunak.

Két sors! Amely nem csupán időben, de az értelmetlen tragédiában is párhuzamos egymással.

Az Élet (?) írta ezt a történetet, amelyről tudni illik, hogy képes minden képzeletet felülmúlni. Ez ebben az esetben is sikerült neki.

Egyben emlékeztető is egy korra, amelyben az emberi élet olcsó vásári érték volt csupán.