NYIHELŐDÜNK
((paródia))

"Gömbölyű szobákban kéne élni,
azoknak nincsenek sarkai!"
(ego)

Kint esik a hó. Szakadatlanul, immár ötödik napja. De nem ám úgy, ahogy a kedves gyermekversekben megénekelten kellene neki, úgy pelyhesen, szelíden ringatózva. A szél hátán süvít fel s alá, kottapapírnak látod a világot, ha látod egyáltalán ebben a füttyögős széllel bélelt zordságban. A megsüllyedt úttesten átrobogó kamionok időnként akkorát durrannak, mint egy mozsárágyú. A piros lámpánál várakozó autókból ide, a negyedik emeletre is felkúszik a tam-tamszerű dobogás. A szomszéd házban koradélutáni diszkót tartanak. Nonstop dübörög a basszusgitár a mellkasomon, dallamot nem hallani, elnyomja a monoton dobbanás. De tán jobb is így, mert a minduntalan ismétlődő nyolc taktus úgyis ízekre tépné az idegeimet.

Hát nem egy barokk csendélet ez, az biztos.

Idebenn azonban béke honol. Az állólámpa szűrt fényében pihenünk. Az ünnepek során felforrósodott szeretet kézzelfogható jelei még a tárgyakon, az érzések, melyeket nem kölcsön, de visszakaptunk öröklétűnek ígérik magukat.
A Kedves ölében nyitott könyv pihen. Ő maga messzerévedő tekintettel egy pontra szegezi figyelmét.
Vagy csak mereng?
Nem tudni.
Elnézem kipihent arcát és büszkeség tölt el. Bizonyára az emlékek országútján poroszkál -gondolom-, fel-felidézve közös múltunk édes pillanatait, újra emésztve a múlhatatlant, amelyet egymásnak ajándékoztunk az évtizedek során.
Szívem megtelik forrósággal, én is a Kedvessel álmodozom. El-elrévedek magam is, megfürdöm a szeretet és béke hangulatában.
A Kedves csak néz, néz, néz. A szoba sarkát vizslatja. Lassan, komótosan fordítja fejét a másik sarok felé, majd ismét vált és most már a plafont szemléli.
Nem fogok gyanút!
Pedig már illene!
Ez a mustra egyre szisztematikusabb, mintha lenne benne valami figyelmeztető jel.
Gondolni sem merek rá.
A csendet ő töri meg!
Szinte szenvtelenül, mintegy lapszéli jegyzetként, ám nyers ridegséggel pattannak a szavak:
"Tavasszal tapétáznunk kell!"
Bumm!
Hirosima, Columbia űrhajó, Titanic, szökőár, földrengés jutnak eszembe.
Nehezen eszmélek!
Az adrenalin-szintem úgy kezd száguldani az elviselhetőség legmagasabb régióiba, mint Erzsébet anyakirálynő többszörös díjnyertes paripája az epsomi derbyn.
A pillanat töredéke alatt lejátszódik bennem mindazm amit egy lakásnyi tapétázás zúdíthat rám, oxygén-éhségem csillapul, már visszatérőben van a normális ritmusom is, meg kéne szólalnom!
Neeeeeeem! Segítséééééééééééééég! Neeeeeeeeeem!- mondanám legszívesebben, de érzem, nem az ellenállás, az egyet-nem-értés legmagasabb régióiban kell intonálnom, érveket kell felsorakoztatnom, higgadtan, ahogy egy férfihoz illik, ahogy a pillanat kívánja.
Hogy nem kell, nem szükséges még, hogy miért is tennénk, egy-két évig még kibírnánk ezt a valóban régit.
De nem!
Még nem szólalhatok meg, mert hangom elárulná hirtelen támadt felindulásomat. Megpróbálom rendezni magam s már éppen venném a levegőt, hogy belefogjak mondandómba, amikor újabb kinyilatkoztatás születik.
De ez már nem feltételes módban, hanem nyíltan, félreérthetetlenül.
"És ha már tapétázunk, parkettázni is fogunk!"
A kijelentő, sőt felszólító módban megfogalmazott mondat parancsnak is minősíthető, mert a szándék mögött nemcsak jóindulat, de akarat is felsorakozni látszik, az ítéletet szó nélkül tudomásul veszem.

Szájam szegletében ugyan bújkál némi zavar, mintha epilepszás rohamra indulnék, szemem sarkában is enyhe rángatózást érzek, de nem árulom el magam.
Kapitulálok!

A Kedves felélénkül.
Összehajtja a könyvet és felkel.
Kézenfog és elindul velem, körbe a lakásban. Mind a huszonvalahány sarkot meg kell néznem, igazolnom kell gyanúját, hogy a sarkokban felrakódott por-korom-piszok parancsszavának engedelmeskedik csupán, korántsem egyfajta divatból. Én hűségesen asszisztálok a leleplező vizithez, nem látom ugyan súlyosnak a helyzetet, de tudom, hogy -mint mindíg, így most is- a Kedvesnek van igaza.

Aztán vissza a nyugalom szigetéhez. Amely ettől kezdve inkább csak az Ő nyugalma, az enyém a szőnyeg alá söpörve, összetörten már meg sem található. És szisztematikus alapossággal és következetességgel sorolja a ránk váró feladatokat, melyeknek már az elején elalélok.

"Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?"- ráz fel mélaságomból a jótékony figyelmeztetés.
Igen, igen!- hadarom gyorsan és valóban figyelni kezdek az elkövetkezőkre.
Most papír és ceruza kerül elő, számológép és kitapinthatóan izgalmas percek.
Az izgalomnak kétféle előjele van. Mint a matézisban a számoknak! Pozitív és negatív!
A leírtak és sejthetők után aligha van szükség arra, hogy elmondjam, a kettő közül melyik jön hozzám vendégségbe és melyik inspirálja a Kedvest.

Mármost Roald Amundsaen, Robert Falcon Scott kapitány és a magyar Himalája expedíció együttesen nem végzett olyan alapos tervezést sarkköri és tibeti útjaik előtt, mint amibe a Kedves belefog.
Időszámvetés, pénzügyi számítások, a feladatok elosztása van napirenden.
Én a rám váró feladatok súlyának képzeletbéli tengerén ringatózom, reménykedem egy aljasan megbújó jéghegyben, amely léket üt hajómon és elsüllyedhetek ebben a végtelennek tűnő tengerben.

Ám másnap megkezdődnek a teendők.
Nincs a városnak olyan tapétaboltja, ahol, órákat ne álldogálnánk ízlésünknek és pénztárcánknak megfelelő falvédő kiválasztása ürügyén és érdekében.
Mosolyprotézisem egy pillanatra sem hullik le rólam, a Kedves minduntalan a véleményemet kéri, én sűrűn bólogatok, helyeslek, miközben a remény virágai bimbóznak ki bennem, hátha megtaláljuk az igazit és akkor mehetünk haza.
Eközben összefutnak a szemem előtt a formák, a színek, a Kedves költői kérdése riaszt fel:

"Ez a szín jó lesz,ugy-e?"
De nekem a halványkék és pasztellzöld között már nincs különbség, tán már a Miatyánkot se tudnám hibátlanul végig mondani. Hacsak jutalmul hátat nem fordíthatnék az egész cirkusznak.
De az igazit csak nem találjuk!
Mert olyan nincs!
Sebaj!
Alszunk egyet és holnap újra kezdjük.
Így is történik!
Újabb Canossa-járás, mosolyprotézis, bólogatás, előre!
Hazaviszünk két próbatekercs tapétát, otthon kiterítjük, megnézzük jól fog-e mutatni, aztán vissza a boltba.
Ígéretet teszünk,hogy holnap visszajövünk.
Este véget nem érő latolgatás, jó lesz-e valójában, amit kinéztünk, nem kéne-e még egyszer végigvizsgálnunk az egész bolti repertoárt.

Nyugtatom (persze inkább magam), hogy szükségtelen, ez meg fog felelni minden követelménynek.
Megvesszük a tapétát!
Este jönnek a gyerekek, a Kedves büszkén mutatja nekik a mázsányi pakkot. Én kiszállok a buliból, ők meg csak hadd beszélgessenek egymással.
Egyszercsak megüti a fülemet egy mondat: "Igazad van!- ezt a Kedves mondja- valóban nem illik ide ez a szín!" (Ezt válogattuk négy napon át!)
Nincs gáz!
Telefon, felhívjuk a boltot, kicserélik-e, ha holnap visszavisszük.
Persze- mondják.
S másnap már indulunk is.
És majdnem minden kezdődik előlről.

És még csak a tapétánál tartunk. Mert -ugy-e emlékeznek rá?- parkettázásról is szó volt. Szerencsém, hogy parkettabolt már korátnsincs annyi, mint tapétabolt. Vagy csak azt hiszem.
Lassan mindegyiken végigvonszolódom, a választás módja és koreográfiája ugyanaz, mint a tapéta esetében volt.

Most már "csak" a kiegészítő vásárlások vannak hátra, mint képakasztó, horgok, küszöblécborító lemezek, csavarok, kütyük és egyéb szükségtelenségek bevásárlása.

Aztán miénk a Kánaán!

Miközben ezeket a sorokat kopogtatom, még előtte vagyunk a valóságos munkának.
Holnap jön a festő-mázoló-tapétázó, a hét végén a parkettás!

Hogy az ördög mikor jön, hogy elvigye az egészet, az egyelőre titok!

1997