SZÍVBŐL TÁPLÁLKOZÓ ÉLETMŰVÉSZET
((Öregek dícsérete))

Gergely pápa egykoron megreformálta a naptárt. Hatalma és oka volt rá, hogy megtegye.
Nekem egyik sincs, mégig ha tehetném, magam sem tennék másként.

Október elsejét, az Idősek Világnapját a Szívből Táplálkozó Életművészet Világnapjává változtatnám.
Mert ugyan mi mondhatna ennek ellent?

Nem így kell-e tekintenünk azokra az idősekre, akik ekkor ünnepelhetik azt, hogy maguk mögött tudhatnak annyi évet, amiért összegyűjtött tapasztalataik, élményeik és a kiérdemelt szeretet okán különös figyelmet érdemelnek.
Ők azok, akik megélték e század minduntalan ismétlődő viharait, akiknek sohasem súgott a történelem, mit és miért kell tenniök. Eközben meg kellett őrizniök hitüket és a reményt, hogy érdemes azért tenniök, amiért elkötelezték magukat.

És miközben homokórájukon hangtalanul peregtek a szemek, miközben a gondok súlyos redőket karcoltak homlokukra, egyre jobban elhatalmasodott bennük a szeretet, amelyet övéik iránt éreztek és tápláltak.
Ők azok, akik görnyedt háttal csoszognak az utcán, de ha az unokákért kell menni az óvodába, iskolába, kiegyenesedett derékkal, büszkén lépegetve sietnek. Ők azok, akik elnehezült ujjakkal kotorásznak pénztárcájuk alján, de akik gargantuai lakomát varázsolnak a vasárnapi asztalra, ha jönnek a gyerekek. Ők azok, akiktől mindíg kérni lehet, s akik zokszó nélkül adnak. Mindent, ami tőlük telik, s tán még ennél is többet.

Szívük visszhangzik a szeretettől, mert tudják, hogy számítanak rájuk, hogy szükség van létükre.

Ők azok, akik hitet kölcsönöznek meg-megfáradó gyermekeiknek, akik mindíg mozgósíthatók, akik a legjobb pogácsa receptjét őrzik, akik garmadával tudnak gyermekverseket, melyeket emlékeik mélyéből bányásznak elő.

Ők azok, akik némán tűrik a velük szemben elkövetett igazságtalanságot, akik sohasem kérnek számon semmit, csak adnak, adnak, adnak. Ők azok, akik az unokák kezét fogva átszellemült arccal mutogatják a leszálló est nyomán keletkező narancsszínű horizont csodás csillogását.

Ők azok, akik duzzadt bokával, nehezen hajló gerinccel bandukolnak hazafelé, karjukon dagadó nylonszatyorral, amelyben a közelgő ünnepek ajándékait rejtik.

Ők azok, akik viszonyítanak.
Mert ismerik az életet és tudják, hogy ami ma elviselhetetlennek, megoldhatatlannak tűnik, az holnapra már csak múló epizód lesz. Ők azok, akik szerényen felelnek segítséget, tanácsot kérő kérdésekre, akik támaszuk tudnak lenni azoknak, akiknek őket kéne támogatniok.

Ők azok, akiknek a szívük megmelegszik egy "köszönöm"-re, akik elviselik a kicsik fékezhetetlen sertepertélését, akik titkokat tudnak őrizni, melyeket utódaik szégyenkezve vagy merész harsánysággal bíznak rájuk.
Nekik mindent meg lehet mondani, tőlük mindíg lehet kérni.
A szív kapuja sohasem zárul be. Ők sugároznak meleget, szeretet, reményt és biztonságot.

Ők a szívből táplálkozó életművészek!

Honnan ennyi erő?
Meddig tarthat még?
Honnan bukkan elő mindaz, ami a valóságot vizsgálva érthetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnik?

Októberben ünnepeljük őket!

Nem kívánnak csinnadrattát, félnek a kötelező ünneplések harsányságától.
Menj el hozzájuk, fogd kezedbe fáradt kezüket, csókold meg őket, mondd meg nekik, hogy nagyon szereted őket s hogy nagyon nagy szükséged van rájuk.
Szeresd őket, amíg teheted, s hogy egykoron te is erre a szeretetre válhass érdemessé!

1989