KUNSZABÓ RÓKUS
(legkedvesebb írásom)

"Szeretem a magányt akkor is,
amikor egyedül vagyok!"
(Renard)

Ott,ahol a Juhász-Gyula énekelte tápéi Krisztus megkopott keresztje áll, háromfelé fut az út. Ha "igenyösen mögy az embör",akár Csongrádig elballaghat, ha meg kedve és ideje is van hozzá, akár Tokajig is. A jól karbantartott Tisza-gáton persze csak gyalogszerrel, legfeljebb ha biciklivel, mert már a tápéi elágazásnál sorompó állja útját annak, akinek akár motorral, akár autóval volna kedve száguldani a betonsímaságú gáttetőn.

Ha balra veszi az irányt a halandó, Tápéra jut. Azt hinné az ember, hogy nagy műgonddal és hozzáértéssel szerkesztett skanzenbe jutott,holott csak megronthatatlanul őrzi évszázadosságát ez az ízig-vérig halászfalu.

(Hazudós vagyok ám, mert az újgazdagok felfedezték Tápé csodálatos magányosságát, hangulatát, főként pedig a csendet,amely körülöleli, így most már kivagyi paloták is mutogatják magukat a gát mögött.)

Ha meg jobbra kanyarodik a vándor, legott útjába akad a Kőrösi-féle halászcsárda, közvetlenül a Tisza-parton. Jóféle harcsapörkölttel enyhítheti éhét az errejáró, s olyan tépedett-tésztájú, pörköltszalonnás túróscsuszával fejezheti be lakmározását, hogy még a mesebeli királyfi is ezt választaná a csókjára éhes Csipkerózsika helyett.

Nem kell sokáig felfelé menni a parton, amely szolidan símul hozzá a Tiszához, amíg az ember az ezüstszürkén bólogató füzek árnyékában olyan csendre lel, amely még a legigényesebb remetét is megihletné. A Tisza csendesen hömpölyög és megbocsáthatatlanul, megigézően szőke. Olyan, amikor akkor is lehetett, amikor a költő megénekelte, miként áradt meg haragjában.

Néha idehallik a Lippai-féle fatelep fűrészgépeinek csendes suttogása, ám mintha sejtené az is, hogy itt nincs helye a zajnak, letompulva, álmosan bukik a habokba.

Kedvenc helyem volt ez a partszakasz. Itt ereszkedtem vízbe, hogy leússzak az akkor még egyetlen hídig, kikergetve magamból a fáradtságot, amelyet a mindennapok monotóniája préseltek belém.

Még hátamon volt dunántúliságom tojáshéja, minden próbálkozásom ellenére sem sikerült gyorsan beletanulnom a "célszörű szögény embör" rituális szokásaiba. "Ő"-zni már tudtam, élveztem is nagyon, sohasem tévedtem,mint teszik azt könnyűsúlyú operett-bonvivánok feltupírozott szerepeikben.

Nos itt, ebben a füzesben találkoztam először Kunszabó Rókus bácsival, akiről akkor még azt sem tudtam, hogy Rókus, kiváltképpen pedig azt nem, hogy Kunszabó.

Első pillanatban láttam, hogy ezt a figurát az élet Mórától vagy Tömörkénytől kérte kölcsön, vagy -ami valószínűbb- hogy Móra és Tömörkény nap mint nap találkozott ilyesfajta "embörökkel".

Fiatal voltam és dunántúli. Rövid nézelődés után, vízbeszállás előtt beszédbe kívántam elegyedni a parton ülő halásszal. Mert az volt az istenadta!
Le sem merem írni, milyen is volt valójában, a kedves Olvasó azt hinné, valamiféle népszínműből merítem tapasztalataimat.
Pedig nem!
Az öreg halász maga volt az etalon. A mórai,a tömörkényi, a népszínműi! Zsíros kalapja alól rakoncátlanul bújtak ki őszes hajszálai, borotválatlan volt és barnára cserzett bőrű. A tajtékpipa hiányzott csak a szájából, hogy már móriczi is legyen.
Csendesen nézte a vizet,de az is lehet, hogy nyitott szemmel aludt, álmodott.

Nekiálltam a magam serte-pertélő módján, hogy szóra bírjam. Pereghetett a nyelvem, az öreg csak nem mozdult. Csak amikor már bizonyára elviselhetetlen lehettem számára, nézett rám olyan szemmel, amelyről azt szokás mondani, gyilkolni lehet vele. Megértettem a szó nélküli üzenetet, beleereszkedtem a vízbe, ám úszás közben egyre fojtogatott az a tudat, hogy valamit elrontottam.

Másnap ugyanott mentem le a folyóhoz, az öreg akkor is ott volt. Vagy ott maradt. Mert pontosan ugyanott és ugyanúgy kuporgott, mint ahogy tegnap tette.

Most már óvatos voltam. Csak annyit kérdeztem tőle, sikere volt-e tegnap, netán ma. A pillantás, amellyel rendreutasított, ugyanaz volt, mint a tegnapi!
Már csak nem hagyom magam -gondoltam-, és az elkövetkező napokban mindíg megálltam mellette, ám a köszönésen kívül, amit furcsa mormogással fogadott, egy szót sem szóltam hozzá. Napok múltak el, de mintha érezni véltem volna, hogy már elviselhetővé (no jó! legfeljebb eltűrhetővé) váltam számára.

Lehetett már több hete, amikor egyszer vízbeszállás előtt megszólított:
"Oszt tud-e az ifijúr bélást játszani?"- kérdezte.
Mindennémű kártyajátékban otthon tudhattam magam, speciel a bélás, azaz az alsós volt,amihez a legkevésbbé konyítottam.
"Tudok!"- mondtam.
Ezzel a rövid szóval kezdődött meg majdnem két évig tartó barátságunk.
Zsíros kalapja alól előhalászott egy felismerhetetlenül összekoszolódott köteget, amiről később kiderült, hogy kártya volt egykoron, de az nem mindíg, hogy melyik az eleje, melyik a fonákja.

Az, hogy nem vagyok bélás-bajnok, hamar kiderült. Az, hogy az öreget Rókusnak hívják, csak később.

Megpróbáltam szavaimmal óvatosan körültáncolni, hátha kideríthetek róla egyet s mást, de hamar megéreztem, hogy minden próbálkozásom hiábavaló.
Amikor megtudta rólam, hogy pécsi vagyok, szinte sajnálkozott.
"Szép város -mondta- oda vonútam be harmincba, a kettes tüzérökhő'. De én itt főmögyök a gátra, oszt ha a főd gömbölyű nem vóna, láthatnám akár a hortobágyi gulyát is. Mórahalomig így is elpisloghatok. Ott maguk tekergethetik a nyakukat, nem látnak mást, csak högyet. Ölég sajnos!"

No Sándor! Itt a "mit nekem, te zordon Kárpátoknak...." örökkön élő filozófiája!

Két év múlva egy későtavaszi napon megkaptam az értesítést, miszerint kérésemre áthelyeztek Pécsre. Boldog is voltam,meg nem is. Addig már majdnem szögedivé váltam, megszerettem a várost, kiváltképpen az "emböröket".

Már csak a búcsú volt vissza Rókus bácsitól. Megtörtént az is. Akkor mondta el, vagyishogy inkább dünnyögte maga elé, hogy három éve vesztette el feleségét,s hogy abban a kalyibában lakik, amely a gát túloldalán düledezik, s amely mintája lehetett a Fekete István által megálmodott Matula bácsi kunyhójának. Akkor tudtam meg, hogy Kunszabónak hívják, hogy büszke lehetne unokaöccsére, a híressé vált öttömösi néprajztudósra, íróra.
Többet azonban akkor sem.

Szerencsét kívánva egymásnak váltunk el, s máig elérzékenyülök, amikor felidézem búcsúját:
"Hiányozni fog néköm az ifijúr, csak remélni meröm,hogy én is magának!"

Ennek a mondatnak kitörölhetetlen emléke kényszerítette ki belőlem ezt az írást.

Két évtized múltán újra arrajártamban a Kőrösi-csárdában ebédeltem. A kiadós lakoma után felkerestem a z t  a helyet.

Üres volt!

A fűzek most is szomorúan bólogattak a víz felett, s én láttam,hogy Rókus bácsit siratják.

(Utóirat 2005 okt.28-án)

Ha valaki arra vetemedik, hogy gondolatait leírja s méginkább arra, hogy azokat másoknak is hozzáférhetővé tegye, fel kell készülnie érzéseinek, gondolatainak, hangulatának fogadására akár akként is, hogy a másikban, az Olvasóban merőben más, az eredeti szándéktól eltérő érzések, gondolatok támadnak.
Egy írás értékelése, a felkeltett érzések hőfoka hát elsősorban az Olvasón és érzésein mérhető le.
Irodalomtörténészek, stiliszták, íráselemzők nem egyszer megmagyarázzák, mit is akart mondani az, aki közhírré teszi mindazt, ami benne dörömböl és belőle kikívánkozik.
Fenti írásom alcíméül ezt a szösszenetet "legkedvesebb írásom"-nak tituláltam.
Meglehet van értékelhetőbb, tán szebb, gondolatébresztőbb, hangulatosabb, egyszóval fogyaszthatóbb is ennél, de én Kunszabó Rókussal, miként a költő Pegazussal, vissza tudtam és tudok bármikor szárnyalni oda a Tisza-partra, ahol a fűzek, a Tisza és Rókus bácsi mellett és mögött ott húzódik meg visszahozhatatlan ifjúságom.
Tán ezért is hiszem (mert miközben újraírtam, ismét átéreztem!), hogy ez az e g y i k legkedvesebb írásom.
Tartoztam ennyi magyarázattal a kedves Olvasónak, akinek jelenlétét és gondolataimmal való ismerkedését meleg szívvel köszönöm!

2002