NYUGALOM ÖREGEM!
(önhipnózis)

Az eset, amit elmesélek, nem ma történt!
Életléptékkel mérve nem is tegnap.
Régebben.
A tegnapok előtt.
Fiatal titán voltam, még nem tudtam pontosan mi is a dolgom, még nem volt időm beleszeretni abba, amit csinálhatok, de már éreztem, hogy szükség lesz rám, s hogy munkámban, amit olyan sokan szívesen hivatásnak mondtak, társaim, barátaim vannak.

Korban nálam fiatalabb mutatóba sem akadt. Így hát én voltam a rang- és korhierarchia legalján. Tulajdonképpen azon a ponton, ahol és ahonnan nézve a legszebb az élet, ahol a legígéretesebb, s ahol a legkönnyebb elviselni mindazt, amikor arról még nem is sejti az ember, hogy egykoron neki is el kell viselnie.
A dolgok jönnek-mennek maguktól, nincs meghatározott koreográfiájuk, hozzánk csapódnak, leválnak, érintkezünk, gondolkodunk velük, később éppoly könnyen elfelejtjük őket.

Ebben a korban bármennyi csáppal is tapogatózik az ember az élet bölcsességei után, akárhány kötelék fűzi is bármihez, bárkihez, mély nyomot kevés dolog hagy az emberben, s ha megkérdik, nagyon szépnek ítéli az életet.
Nos mondom, az eset ebben az időben történt.

Úgy adódott, hogy egy álló napig apám-korabeli főnökömmel, egy megyeszerte zárkózottságáról és fura modoráról ismert, ám sokak által ismeretei és tapasztalatai miatt tisztelt főorvossal kellett eltöltenem az időt. Baranya legszebb vidékén, a Hegyháton bricskával mentünk célunk felé, koraőszi napsütés melengetett bennünket, s míg "az ökrök lassacskán ballagtak", öreg barátom csendes életúntsággal töltötte belém a bölcsességeket.
Nem állt még túl közel a nyugdíjhoz, de már meg akart barátkozni a világgal, amely néküle, szakmai tudása és tapasztalatai felhasználása nélkül fogja dolgát végezni. Ha egy szóval kéne jellemeznem hangulatát, azt mondanám: elkeseredett volt. Ma sem tudom, azért volt-e olyan, mert félt, nem akart megválni szakmájától, amit annyira szeretett vagy csak azért, mert még frissen működő agysejtjei előre jelezték majdani sorvadásukat.
Kedélye nyomott volt, élettapasztalatait sötétbe burkolta, jóindulatú tanácsait bántónak, kegyetlennek tartottam.

Pedig valaha semmiben nem különbözött akkori énmagamtól.
Nemcsak mondták, tudtam is, hogy korábban nagyon szerette az életet, s hogy élni is tudott ezzel az sorsajándékkal. Férfinak, szakembernek egyaránt kapós volt, nem lehetett oka panaszra. A történelem kegyetlenkedő pillanatai is kihagyták a számításból, így nemcsak viszonylagosan, hanem a szó valódi értelmében egztisztált, a közepesnél jóval nagyobb karriert tudhatott magáénak.
A porbahullott, emlékeit és érzéseit meggyalázó szerelem, amely boldogság helyett katasztrófával ajándékozta meg, az kérgesítette meg a lelkét
És akkor egyszercsak, szinte hirtelen, átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy ha egyszer eljön a pillanat, hogy nyugdíjba mehet, megteszi. S hogy aztán nem akarja tudni hol is dolgozott, kik voltak a kollégái, mi folyik az intézetben velünk, utódaival.

Még velünk kellett dolgoznia majd' egy évtizedig, de már megtagadott bennünket. Szörnyen furcsálltam mindezt és értelmetlenül hallgattam csendes kitöréseit.

A nap és a keserűséggel elegy bölcsességek halmaza azonban nem veszett ki belőlem. Talált valahol bennem egy zugot, fogta magát és letelepedett.
Hosszú-hosszú évek suhantak el mellettem, atyai jóbarátom közben nyugdíjba ment. Minden úgy történt, ahogy akkor ott, a Hegyháton "megjósolta". Bár egészségesen élt még jó pár esztendőt, róla csak közvetve tudtunk bármit is.
Soha nem jött vissza közénk!
Lassan magam is megöregedtem s egyszerre csak észrevettem, hogy egykori mondatai életre kelnek bennem. Kemény és határozott ellenállást tanusítottam, nehogy mindaz, amiről az öreg egykor beszélt, velem is megtörténhessék.
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy az ember munkatársait, munkahelyét el tudja felejteni. Velük együtt folyosókat, az asztalt, a telefont, a labor mindíg furán fanyar illatát és kedves hangulatát, mindent, amihez évek sora kötötte-fűzte s amelyek annyi élménnyel gazdagították életét.

Féltem, hogy elfelejtem a megannyi szépet s magam is megundorodom a képmutatás naponta színrekerülő komédiáitól, a részvétlenség és önzés sűrű iszapjától, a mással nem törődés folyondárjaitól, amely olyan alattomosan próbált beszivárogni a külvilágból meghitt közösségünkbe.
Hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen napra sohasem kellett ébrednem. Jóllehet lett volna valami törvényszerűség abban, ha mindez mégis megtörténik velem.
Nem fordult meg a világ bennem, mert hittem a szépben, mert tudtam, ha elviszem magammal a sok-sok emléket, amellyel társaim ajándékoztak meg, biztosítva lesz és lehet nyugalmam.

Ma -néha tűrhetetlennek és elviselhetetlennek tartott gondok közepette- változatlanul szépnek tartom azokat az éveket, amikor még tehettem és tettem valamit valakikért, valamikért.

Nem félek hát a rejtett és orvul rámtámadó fiaskóktól, mert megteremthettem magamnak azt a nyugalmat, amelyre okosan, módszeresen minden kortársam vágyik.

A recept pedig szörnyen egyszerű!
NYUGALOM,ÖREGEM!

1998