<CSÍNYTEVÉSEIM (3)

Csínytevéseim (3)


Alighanem disszertációk, elmefuttatások, szakdolgozatok, levéltárak, könyvtárak ezrei őrzik azokat a gondolatokat, amelyek azt boncolgatják, mi szükséges ahhoz, hogy az ember sikert érjen el.

Nincs szándékomban vitába bocsátkozni ezekkel a megállapításokkal, magam azonban ismerek olyan tényezőket, amely sok más, valóban nélkülözhetetlen készség és képesség hiányában is eredményre vezethetnek.

Ennek bizonyításául megtörtént esetet mesélek el, annak reményében, hogy mindez jóságos, szelíd és megbocsátható csínytevésnek is beillik, s hogy az utókor (tehát Ön, kedves Olvasó!) nem tör pálcát felettem.

A tényező amelyről itt beszélnem kell, a fellépés, a magabiztosság, annak elfogadható, (tehát nem kivagyiskodó) öntudattal ötvözött sugárzása, szimulálása, mímelése.

Ebben a szituációban azonban feltétlenül vigyáznunk kell arra, hogy ezek a megnyilvánulások ne legyenek irritálóak, s ha tudunk, adjunk mellé némi szimpátiát keltő humort, huncutkodó kedvességet is .

Ennek elegyítése már habitus, képesség dolga, ezt megtanulni nem igen lehet, ez vagy beleszorult az emberbe és onnan kellő pillanatban előhívható, vagy sem, de akkor annyira szinpadiasra sikerül, hogy messziről üvölt hamissága.

…..

Lássuk hát a történetet.

Abban a korban, amelyről mostanában csak mint „átkos"-ról esik említés, ma elképzelhetetlen Canossát kellett járnia annak, aki gépkocsit kívánt vásárolni az ebben az ügyben monopóliumot élvező MERKUR-tól.

Az a tény, hogy egy-egy Trabantra, (amit akkor papír-jaguárnak csúfoltak) Wartburgra, netán Skodára vagy Moszkvicsra 5-6 évet kellett várni, nem is volt kivételes eset.

1959-et írtunk.

Özvegy Nagyanyám vincellér férjétől örökölt, többszörösen kitüntetett bort termő szőlőbirtokot gondozott. Kora miatt ezt egyre nehezebben tehette, kérleltük hát bátyámmal, aki ebben az időben Hosszúhetényben volt körzeti orvos és a szőlőhöz éppen annyit értett, mint én, (tehát semmit) hogy adja el a szőlőt, mert ha mi megörököljük, ebek harmincadjára megy drága Pepi (ez volt Nagyapám) életműve.

Érveink süket fülekre találtak tetőtől talpig sváb Nagyanyámnál, aki világnézetével és Pepihez majd 50 éven át való ragaszkodásával és emlékével tántoríthatatlanul őrizte a „családi birtokot".

Aztán amikor bebizonyítottuk neki, hogy amennyiben gondozás, kezelés nélkül hagynánk a szőlőt, komoly büntetés várna ránk az akkori jogszabályok szerint, mégiscsak ráállt az üzletre.

Így „örököltünk" váratlanul bátyámmal annyi pénzt, (fejenként 30 ezer forintot) hogy mindkettőnk álma-vágya, egy gépkocsi vásárlása valósággá válhasson.

A pénz kézhezvétele utáni héten felutaztam Pestre kimentem a csepeli telepen székelő vezérigazgatóhoz, bejelentkeztem és a fentebb megírt modorban (nem magafitogtató önbizalom, kissé határozott, ám viszavonulási lehetőséget is tartalmazó fellépés és szelíd humort sejtető előadásmód) arra kértem hogy tegye lehetővé számomra egy Trabant azonnal kiutalását és megvásárlását.

Indokul hoztam fel, hogy a TESCO (amely korántsem azonos a mai multi-áruházzal, hanem amely értelmiségiek -mérnökök, orvosok, közgazdászok stb.- időszakos exportjával foglalkozott, tehát ilyen szakembereket küldött szerteszét a világba, hogy ott szakmai munkájukat kamatozathassák és tudásukat bővíthessék,) most éppen ezekben a napokban exportál engem is Bécsbe, egy egészségügyi kutató intézetbe. Én ezt szakmai munkám és tudásom igen nagyértékű elimerésének tudhatom be, gondolom az ő ítélete is hasonló ehhez.

A feleségem hosszú évek óta tartó próbálkozásaink eredményeképpen most éppen gyermekünket várja, sajnos azonban veszélyeztetett terhes.

Én nemcsak olyan intézetbe kerülök, ahol az állapotát javító gyógyszer könnyen hozzáférhető de (természetesen a szakorvossal és a magyar egészségügyi hatóságokkal előre egyeztetve) ezt a gyógyszert rendszeresen haza tudom küldeni, hozni Magyarországra.

Mármost amennyiben egy Trabant boldog tulajdonosa lehetnék, szinte semmibe sem kerülne, hogy ne csak rendszeresen látogathassam feleségemet, de a szükséges gyógyszereket is esetenként hazahozhassam.

Hozzátettem még, az sem elhanyagolandó szempont társadalmunk megítélésében, hogy ebből a vasfüggöny mögötti országból egy szakmailag megbecsült ember kerül külföldre, s arra kényszerül, hogy utazásait vonaton, buszon vagy repülőgépen kelljen megtennie, amikor Ausztriában közismerten még a bejárónők is saját gépkocsival rendelkeznek.

Az a Trabant tehát, amelynek kiutalásában nemcsak reménykedem, de bízok is, nem is annyira az én, mint az ország státusz-szimbólumává volna előléptethető.

Innen kezdve nem untatom a kedves Olvasót azzal, hogy a legközönségesebb egészségügyi beosztásban dolgoztam, a szó szerint vett tudománytól olyan messze estem, mint Makó Jeruzsálemtől, és hogy a vezérigazgató minderről mit sem tudva megtette azt, amit –utólag bevallom- magam sem hittem, így ezt a találkozást követő ötödik napon már saját Trabant 500-assal jöhettem haza Pécsre.

Másutt memoárjaimban (Jesszusom! memoár-író lettem?) már említettem: egy telefonba került volna csupán, hogy az előadottak igazolást nyerjenek (vagyishogy kiderüljön a szemenszedett hazugság-özön), legalább egy okmányféleséget kért, követelt volna tőlem a vezérfőnök, de mert ez nem történt meg, ilyen módon az azóta is legkedvesebb emlékű kocsim boldog tulajdonosa lehettem.

Zárszóul: a Trabantot 26.000.- Ft.-ért vettem és 6 éven keresztül hű társam és rengeteg kedvesen őrzött emlékem előidézője volt.

Ma is sok szeretettel gondolok rá és hogy ne legyek igazságtalan, a Vezérigazgató Elvtársra is!

2008