|
|
NESZE NEKED MAKARENKÓ! |
|
|
|
NESZE NEKED MAKARENKO!
Töredelmesen be kell vallanom: sokkal kevesebbet tudok Makarenkóról, mint amennyit tudni illenék s amit tudok is korántsem biztos, hogy pontos, jó és a makarenkói életműbe biztosan beilleszthető.
Csupán annyit, hogy a gyermeknevelés és pszichológia kinevezett nagymestere számtalan olyan ötlettel ajándékozta meg az arra illetékeseket és kíváncsiakat, amelynek betartása nyomán a társadalom olyan tagokat nevelhet ki magának, mint amilyenekre éppen szükége van.
(Most Madáchra gondolok, meg a falanszterére, de mert ez tán már több mint bocsánatos bűn, ebbéli disszertálásomat ezennel befejezettnek nyilvánítom.)
Azt azonban mindenképpen el kell árulnom, hogyan jön ide Makarenkó.
Tessenek kérem megkapaszkodni: Édesanyám emléke okán.
Édesanyám mit sem tudva Anton Szemjonovicsról, maga alakította ki azokat a nevelési elveket, amelyek nyomán belőlem sikerült (de sikerült-e?) embert faragnia.
Nem voltam példagyerek. Persze a szó pozitív értelmében.- Mert ha negatív oldalról közelítünk, tán mégis.
Irgalmatlanul eleven, nehezen fékezhető, mindig szerteszórtan cselekvő és gondolkodó srác voltam. Birkózhatott hát Édesanyám mindavval, amit javítanivalónak vélt.
De mindig meg voltak az eszközei, amelyekkel kedvező irányba tudta terelni viselkedésemet.
Történt egyszer, hogy valami csintalanságot követtem el. Bár a rám rótt büntetés azt sejteti, hogy több volt az afféle csintalankodásnál, de hogy mit is tettem éppen akkor, arra már nem emlékszem.
A nyomában járó büntetésre a mai napig is annál inkább.
A falunktól 3 km-re működött egy tejfeldolgozó és sajtgyár.
Kiváló termékei országszerte híresek voltak, mi falubéliek pedig avval dicsekedhettünk, hogy a legfinomabb termékeikből válogathattunk. És ezért nem is kellett 3 km-t gyalogolni, hiszen a sajtgyár minden csütörtökön, a falu piac-napján sátorában sorakoztatta fel termékeit, hogy a vevő kedvére válazthasson közülük.
Nos, bűnöm elkövetése után Édesanyám szelíd hangon megkért: mennék ki a tejüzembe és kérdezném meg van-e ilyen vagy olyan sajt.
Nem volt éppen kedvemre való a 3 km—es (oda-vissza 6 km-es) séta, de gondolkodás nélkül (ám némi benső forrongással) elindultam a tejüzembe.
Megkérdeztem a kérdeznivalót, hát persze, hogy volt.
Vittem is a hírt haza, számítva arra, hogy ezzel letudhatom bűnömet.
„Jaj, kisfiam menj vissza –mondta Édesanyám- és kérdezd már meg: mennyibe kerül az a sajt.”
Mentem.
Itt már nem mondhatnám, hogy némi benső forrongással, inkább hogy dühödten és morogva, bár arra vigyáznom kellett, hogy ezt a feszültséget Édesanyám meg ne lássa. (Tudta Ő ezt anélkül is.)
Mentem, megkérdeztem, vittem a feleletet.
„No, kisfiam, akkor kérlek menj és hozz abból a sajtból egy félkilót.”
Hogy most hogyan támadott fel bennem a harag tengere, arra nincsenek szavak de tettem, amit tennem kellett, mert apelláta Édesanyám parancsa ellen nem lehetett.
Elmentem, vittem a pénzt a kezemben, kértem egy félkiló sajtot és ballagtam hazafelé.
Fáradtan, már a dühöm is lankadóban volt, hiszen már a 18. kilométer felé vánszorogtam..
Hazaérkeztem, odaadtam a sajtot Édesanyámnak, aki szelíden megsimogatta fejem és azonnal fürdeni küldött, hiszen az út porától-mocskától nem voltam szobatiszta.
Sokszor jutott ez a „büntetés” az eszembe. Akkor is, amikor gyermekeimet kellett szükségszerűen jó(bb) útra terelni, de főként akkor , amikor mostanában az anyjukkal feleselő, szitkozódó gyerekeket látok, hallok.
Édesanyám és Makarenkó minden tudása és tapasztalata kevés volna ahhoz, hogy ezeket a gyerekeket olyan szigorral és eredménnyel neveljék, mint tették a szülők az én gyermekkoromban.
De az is meglehet: ez a jobb, célravezetőbb, korszerűbb és hatásosabb nevelés.
Csakhogy ebben én -tán koromnál, tán tapasztalataimnál fogva- nem tudok hinni.
Bocsássa meg nekem mindenki, hogy én inkább Anton Szemjonovics és Édesanyám nevelési módszereiben hiszek.
2008
< |
|
|