SZÁMVETÉS
(meditáció)

Mindannyiunknak van egy sarka, ahonnan kedvünkre nézegethetjük és láthatjuk világunkat. Ez a mi archimedesi pontunk, ahol biztonságban érezhetjük nmagunkat, s ahol -mint kifeszített gyöngyvásznon- csillogó képet mutat a régveszett múlt, az oktalan jelen és az illúzió-pátyolgatta jövő.

Kopogás nélkül dugja ide fejét a megkopaszított gyermekkor, a borotválatlan kamaszság, a gigerliskedő pubertás, a prosperált és olykor-olykor prostituált férfikor, ránk-ránkköszönt a tegnapelőtti harcos, a tegnapi zsörtölődő és előreköszön, valami földöntúli bájjal a csendes aggkor.

Itt érezzük magunkat biztonságban.

Gyermekkoromban nagyanyám vörösre izzott kályhája mögé bújtam, ha ő kiment a homályba temetkezett szobából. Hátam az átforrósodott falnak szorítottam, lélegzetemnél majd elégett a tüdőm, de én mindaddíg, míg valaki vissza nem jött, ott lapultam, égtem, szenvedtem és féltem.

Most odabújok, akol biztonsággal kacsintgathatok előre, kandi szemmel vizslatva, mi az, ami felém tart. Tétova mozdulattal söpröm félre és szét a tények félhomályú fellegeit, hogy mögöttük a valót tudjam és merjem kisejteni. Nem mindíg sikerül!

Sűrű sorokban tartanak felém barátok, ellenek. Kezükben tanokat, érveiket hozzák, némelyik még elveit is magával cipeli. Hozzák, hogy megütköztessenek vélük.
Sokan vannak!
Erősnek tűnnek!
Így együtt!
De nem félek!

Az én kezem is tele van!

Benne szorítom anakronisztikus megszállottsággal emberszeretetemet, bárgyú hittel teleszőtt segítőkészségemet és még a fejem is a símogató kezek alá idomítom. Nem tart soká míg a  kiábrándulás életerős bimbói meg nem hozzák tarka-barka virágaikat. A bársonysíma kezekben durva sárkefék lapulnak, bőröm hántják, lelkem sértik. Összekacsintanak, mint akik jól végik dolgukat. S én -megmagyarázhatatlan!- tűröm, hogy kedvükre tüsténtkedjenek. Mert látom, hogy hitük, reményük és erkölcseik lopottak, műanyagszerűek, szériatermékek.

Nincs bennük egyéni csillogás, még egyéni árny sem. Kollektív erények furcsa kavalkádja, farsangja pátyolgat.

Ők nem tudják, nekik nem mondta senki, amit az ógörög bölcsődékben hellén dadák rágtak örökéletű memoriterként kölykeik agykérgeibe, hogy: panta rhei!
Hogy a világ örökké változik!
Hogy megállandósult elvekkel, kölcsönkért és megkövesedett gondolatokkal nem lehet élni. S ha valaki megpróbálja, hát ne kísérelje meg azt életnek nevezni.

Aligha tudják!

A sokadalom uniformizáló ereje, megszédítő illata önmaguk bálványává teszi őket. Innen, a megbízható, bátorságot adó sarokból ki kell nevetni mindezt.
Tán inkább röhögni kéne?
Nem tudom!

De a szám nem mozdul. Faciálisan béna vagyok. Tehetetlen.
Belülről nem indul az inger, hogy idegeim rámozduljanak a groteszkségre. A neuronok másfelé kóborolnak. Az agysejtek atomjainak H-mag eloszlása nem parancsolja, hogy szememben érzések vetüljenek.

De látom őket egyenként! Látom, hogy bizonytalanodnak el, ha az élet téziseit és antitéziseit kell szintetizálniok. Ha önálló feladattal bízza meg őket az élet, s ha önmagukkal és másokkal kell szembenézniök.
Megrettennek és Quasimodoként húzzák össze eltorzult testüket és nyúlszívvel osonnak...
De hová?

Ha nincs egy sarkuk, ahová nekitámaszthatják hátukat, ahol biztonságban érezve magukat vissza-, ki- és rátekinthetnek a világra.

Akkor hová sündörögnek?

Tessék mondani: ha az ember megöregszik, mi tartja meg az értékét a világon abból, amiben valamikor olyan nagyon, olyan mélyen, olyan forrón, kiábrándíthatatlanul hitt?