KEDVES ÚJSÁG!
(kiskutyám levele)

Nagyon örülök, hogy többször fogsz írni rólam.
Engem Dickynek hívnak, de ha a gazdi nagyon hízelegni akar, akkor Dudusnak szólít.
Én egy kétéves törpe terrier vagyok. Nagyon jól megértjük egymást a gazdival és nem is volt nagyon nehéz őt beidomítani mindarra, amit megtanult.
Már akkor tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, amikor az első éjszaka az ágya mellé vett és megállás nélkül símogatott. Fokozatosan szoktattam rá, hogy azt tegye, amit akarok.
Eleinte sokszor pisiltem a szőnyegre, meg jutott oda egyéb is, tisztességgel szétszedtem kedvenc papucsát, még a tapétát is megkóstoltam.
Amikor szigorú hangon számonkérte a tetteimet, olyan bűnbánó pofát vágtam, hogy a gazdi elnevette magát.
Akkor már tudtam, hogy a kezemben van!
Később mindenféle utasításokat akart adni, de leszereltem az igyekezetét. Először azt akarta, hogy ha azt mondja: "gyere ide!", menjek oda hozzá.
Hoppá!- mondtam.
Ha ezt megteszem, újabb parancsok következnek és én életem végéig rabszolga lehetek, mint azok a társaim, akik egy intésre azonnal gazdájukhoz sietnek.
Ezért únott arcdal a helyemen maradtam, félrefordítottam a fejemet, mert akkor a gazdi attól elolvad.
A "gyere!" ma sincs rám különösebb hatással, hacsak hozzá nem teszi, hogy "sétálni", vagy "a piacra".
Nagyon sok szeretetet kapok a gazditól és én szívesen adom neki százszorosan vissza.
Most már csak azt nem tudom, miért mondják, hogy valaki kutyául érzi magát?
Neked és Olvasóidnak is azt kívánom, hogy olyan élete legyen, mint az én kutyaéletem és úgy érezze magát kutyául, mint én.

1997