PISTA
(az "echte" proli)

"...a munkában megkeményedett alakokból
az emberiség nemessége világít felénk."
(Sokáig regnált, ma elhallgatott filozófus)

Arisztokrata volt.
A munkásosztályból.
No nem ám valamely e jelző alatt toborzott szervezet hierarchiájának magas fokán díszelgő, semmittévő tisztségviselő.
A fenét!
"Egyszerű" munkás. (Útálkozom ettől a meghatározástól!)
M e l ó s !

Vasmunkás volt.
Sőt: csepeli vasmunkás.
Übereljem?
Hát jó!
Csepeli vasmunkás az RMM gőzkalapácsánál. (Gyengébbek és görögpótlósok részére: RMM = Rákosi Mátyás Művek, egykoron Weiss Manfréd acélbirodalom.)

A fél ország ismerte. Csak nem tudta, kiről van szó. Mert egykor a Magyar Filmhíradó felvételt készített az alighanem egyik legnehezebb, legtöbb erőt és ügyességet kívánó munkásról: a gőzkalapácsos emberről. Akkor éppen Pista volt szolgálatban, őt vette a kamera. Aztán ha azóta bármikor egyfajta retrospektív előadáshoz, filmvetítéshez, tv-riporthoz háttér kell, hát biztos, hogy Pista ott a vásznon.

Ám nemcsak funckióját, de testét-lelkét tekintve is munkásarisztokrata volt. Küllemére nézve majdnem ijesztőnek mondanám. Mindíg fésületlen tüskefrizurája alól barnára cserzett bőre üvöltött ki, abból a kikandikáló kék szem. Ez a színösszeállítás szinte groteszknek hatott. És ez még csak a kezdet!

Fülei hatalmasak voltak és úgy szétálltak, hogy még Karinthy Cini is boldogan elcserélte volna őket a sajátjaival. Tenyere akkor a volt, mint egy péklapát. A benne rejlő erőt csak sejteni lehetett. Ujjai sötétbarnák voltak a nikotintól. Munkást szívott. Nikotexet! Naponta negyvenet! Szája szegletében mindíg ott lógott egy cigaretta (Ő úgy mondta: cigeretta), melyet jellegzetes fogással, három ujjával vett ki az ajkai közül.

Másokon mindíg segíteni akaró szíve akkora volt, hogy máig is talány, hogyan fért el abban a csontszáraz izmokkal összefogott mellkasban. 48-as lába volt ("forradalmi lábak"- büszkélkedett bizonyára másoktól elcsent szellemességgel), és nem emlékszem, hogy a munkásbakancs, amelyben járt, akár az életben egyszer is találkozott volna bármilyen cipőtisztító-szerrel.

A nadrágja tán egy számmal nagyobb lehetett a kellőnél, minden pillanatban rántott egyet rajta a könyökeivel, hogy le ne essen. Külsőleg hát -nincs rá más szó!- bunkó proli volt ízig-vérig.

Ám ha meghallom ezt a szót, beleborzongok, mert Ő jut eszembe, s mert ekkor a szó átminősül. Inkább így mondom hát: proletár volt!

Nem volt az a Sztálin-díjas szovjet író, aki különb figurát tudott volna reccsinteni annál, mint amilyen Pista volt. Ám a lelke aztán méltán megérdemli, hogy minderről elfeledkezve az arisztokratizmusra tegyük a hangsúlyt. Aligha épült Érden abban az időben családi ház, művelődött meg a házkörüli kiskert, ásatott új hajlékhoz szükséges alap, került metszésre szőlő, gyümölcsös, amiben Pista keze munkája benn ne lett volna. Még hívni sem kellett. Ment magától!

Jókedvű, mindíg vidám, minden ugratásra kész és minden élcelődést eltűrő barátom volt. Reggelenként a negyed-hatossal együtt utaztunk évekig Pestre.
Az érdi kisállomás becsületsüllyesztőjében minden nap indulás előtt megivott két féldeci kígyómérget. Pálinkaként árulták ugyan, de én csupán egyszer megkóstolva majdnem visszaadtam testem-lekem a Teremtőnek. Soha nem ivott eggyel, de hárommal sem.
Meg is kérdeztem egyszer tőle, miért cifrázza, miért két féldecizik itt, miért nem iszik egy decit.
"Hogyne! Hogy azt mondják iszákos vagyok!"- volt a felelet.

Budafok-Hárosig együtt utaztunk, ott Ő leszállt és motoros komppal átment a szigetre. Sokat hallottam tőle a gőzkalapácsról, mindíg kapacitált, nézzem meg egyszer, milyen is az.
Egyszer aztán eleget tettem a meghívásnak.
Már a belépéskor hátrahőköltem. A 80 fokos hőség, a kibírhatatlan zaj, a több tonnás kalapács iszonyú dübörgése, a fehéren izzó vas félelmetes látványa és a szerteszét hulló-röpködő, pirosan izzó vasdarabok tüzijátékot megszégyenítő surrogása gyönyörű, ám ijesztő is volt.
Megkaptam az aszbeszt-kötényemet, a védősisakot, még kesztyűt is adtak rám. Akkora volt, hogy megágyazhattam volna benne. Aztán egy sötétített pajzsot adtak a kezembe és Pista odalépett a kalapácshoz.
Nincs az a háziasszony, aki nyugodtabban szöszmötöl kicsiny birodalmában, aki olyan derűvel és természetes, ám gazdaságosan spóroló mozdulatokkal szolgálja ki magát és munkáját, mint azt Pista tette.

A munka iszonyatos koncentráltságot és szaktudást követelt. Mikor induljon meg a kalapács, mekkorát sújtson, mit és mikor kell tenni az alatta világító vassal, hogyan kell forgatni, kihúzni, alátenni és a végén egy mozdulattal a háta mögött lévő vizesmedencébe zuhantani. Miközben már tekeredett a következő darab, kérte helyét a kalapács alatt.

De tudott Pista -és persze kollégái is- bravúros mutatványokat is. A kalapácsot bármikor, egyetlen mozdulattal meg lehetett állítani zuhanás közben. Kedvenc tréfájuk volt, hogy elkérték a kíváncsiskodó látogató karóráját, ráfektették a kalapács alatti trepnire és megindították a tonnás monstrumot. Az, mint a szélvész, zúgott lefelé. Aztán egy újabb mozdulat és a kalapács hatalmas teste két centivel az óra fölött megállt. A tulaj ijedt pofával drukkolt az órának, Pistáék meg nyersen röhögtek a manuszon.

Egyszer beiskolázták. Valamiféle szemináriumba sorolták be. Járt is Pista becsülettel, de egy szó nem sok, annyit sem értett az egészből. Egyszer megmutatta a tankönyvet és kérte, magyarázzam meg neki a sokszor kimondhatatlan szavakat. Így került sor az empiriokriticizmus fogalmának körüljárására.

Pista nyüglődött a szóval, százszor is nekifutott, egészségesen soha nem jött ki a száján. Mondtam neki, hogy diákkorunkban, ha pityizáltunk, úgy vizsgáztattuk magunkat, hogy ki kellett mondanunk a nagy hindu költő, Rabindranath Tagore nevét. Ha sikerült, jöhetett a következő rundó. Ha nem, akkor is!

Egyszer lakodalomban voltunk. Ott lettünk egymás segge-vége. Vagyishogy szegről-végről rokonok. A kislétszámú lakodalom egy kedves kis családi háznál volt. A fiatal pár -tudtuk mindannyian- akkor, aznap éjszaka "találkozott" egymással először. Pistába belebújt a kisördög. A korán visszavonult pár szobája előtt vetett horgonyt és egész éjszaka rezes hangján énekelte a nászajándéknak szánt nótát az akkor még menyasszonynak (vagy ki tudja már asszonynak) és az újdonsült férjnek:

"Sááááááárit megcsípte a gyík,
lááááába között lett egy lik,
odajááááár a gulya innnnya,
van is a Sárinak kinnnnya.
Sááááári jányom de kicsiny vagy,
láááábad rövid, a farod nagy,
ölég vóóóóónaja farodnak a fele,
másik felét ögye meg a fene!"

Engem kértek meg, csalogassam el Pistát a szoba elől. Sztelíden, hízelegve hívogattam, jöjjön már közénk, hagyja a fiatalokat, hiszen dolguk akadt. Nem értem el sikert Pista csak mondta, mondta, mondta.

Egyszer aztán savós szemeivel rámnézett és azt kérdzte: "Ugy-e te azt hiszed, én részeg vagyok?" (Mi tagadás, volt ilyen érzésem.) "Hát nem! Figyelj!"
Felhúzta a szemöldökét, sóhajtott egy nagyot, óráknak tartó ideig benntartotta a levegőt és egyszercsak kiböffentette:
"Empiriokriticizmus!"
Tisztán, érhetően.

Nem próbálkoztam tovább.

Érden temették el, igazi munkástemetése volt. Nem vöröszászlós, meg ünnepi búcsúztatós. Kollégái állták körül a ravatalt és nehézkes lihegésük árulta csak el, hogy tudják, egyszer a gőzkalapács mellől nekik is idevezet az útjuk.