GONDOLATOK A FENYŐFA ALATT

"Csendes éj, szentséges éj" - szól a templomok hajóiból az ének és elandalít. Most nemcsak régvolt karácsonyok soha el nem múló emlékei zsongítanak, de a ma karácsonyának igazsága, békessége, boldogsága és az eljövendő karácsonyok remélt örömei is.

Karácsony van!

Az emberszívek tágra nyíltak, kiöntik, kizúdítják magukból a szeretetet, amelyből olyan keveset van adni idejük embertársaiknak, szeretteiknek. Gondtalan gyermekkacajok, meghatott köszönőszavak, könnyes, boldogságtól csillogó szemek övezik a feldíszített fákat, krisztusi igék lengik körül életünket, hiszünk egymásban, hiszünk a másikban, remélünk szebb jövőt, remélünk jövőt és szeretetünkkel beflitterezzük a világot.

Mert Karácsony van!

Ma Karácsony van mindenütt. Karácsony van ott is, ahol forrón tűz a nap, s ott is, ahol sűrű fellegek ülik ünnepnapjukat. Karácsony ott, ahol bőség és gondtalanság fürdeti a lelkeket, s Karácsony ott is, ahol horpadt hasak és falatnyi élelem után sóvárgó vágyak nyüszítenek. Karácsony, ahol töltött fegyverek bandzsítanak egymásra, ahol a radarernyő fölé hajló hátak groteszk púpjaira ül a csend. Karácsony, ahol az emberek szeretik egymást és Karácsony, ahol emberek ölik egymást.

És itt is, ott is Krisztus szavait hirdeti az Ige. Az Ő születésének ünnepét hirdetik felkent szónokok, s közben illan a remény, döccen a hit és megrokkan a szeretet az élet könyörtelenségének súlya alatt.

Milyen jó volna kiállni és Élet utcasarkára, szót kérni és elhitetni az emberekkel, hogy a szeretet világának hordozói, a Nagy Gondolkodók örökéletűvé szentelt vágyainak kimunkálói mi vagyunk. Hogy létünk, boldogságunk, mindaz amiért teszünk, munkálkodunk, vágyunk és imádkozunk, mi magunk vagyunk. Mégis miért, hogy unos-untalan ismételgetve sem döbbenünk rá felelősségünkre? Miért emlékeinkbe burkolózunk, s múltunkból merítünk erőt a jövőhöz?

Karácsonyt látunk, melyben tipegő léptekkel siettünk ajándékaink felé, Karácsonyt, melyben egy csillogó jeggyűrű volt a glóriánk, Karácsonyt, melyben gyermekeink ragyogása volt az ünnepi fény, Karácsonyt, melyben már nincsenek itt azok, akik nagyon szerettek bennünket. S Karácsonyt remélünk, amelyben unokáink örömében fürödhetünk, Karácsonyt, amelyben még megszámlálhatóan együtt vagyunk és Karácsonyt, amelyben még reményeink lesznek és vágyaink.

És könyörtelen törvényességgel látjuk, érezzük s féljük a Karácsonyt, amelyben már csak emlékeznek ránk. Amelyben elhalványodóan, jól-rosszul idézve megjelennek szavaink, egy-egy mozdulatunk, s amelyben azok, akik bennüket idéznek, már tudják és átérzik az út végét, amelyet nekik is el kell érniök.

Karácsony szent ünnepe tán éppen ezért vált szentté, mert a krisztusi igazságok mellett megadta nekünk az elmúlás biztonságának varázsát, a tudatot, hogy el kell mennünk, hogy valahol, valamikor ki kell kopnunk a világból.

Ezért kéne szertehintenünk önmagunkat, szeretetünket, hitünket és reményeinket a világban, hogy minél később, minél lassabban kopjunk ki belőle.

Most templomok fényes hajóiban zeng az ének. Ünnepeljük a szeretetet és millióan várjuk az éjszakát, a csendes éjt, a szentséges éjt. Várjuk a szeretet megújuló erejét, nyúlunk kezek után, melyek még elfogadják kezünket, szemeket keresünk, amelyek még belelátnak lelkünkbe és reménykedünk, holtig reménykedünk az élet szépségében és csodáiban.

"Csendes éj, szentséges éj" - szól az ének.

És elandalít!