SZEMLESÜTVE
(nosztalgikus ébredés)

Kora hajnaltájt, amikor az éjszaka bágyadt fényei vívják kilátástalan harcukat a hajnal egyre erősödő sugaraival, a kertekből, a parkokból friss madárdal köszönt a szobámba. Felismerem a triolákat. A tavaly befejezetlenül maradt szimfóniák utolsó kádencei ezek.

Amelyek tavaszt ígérnek!

Az egyetlen ígéret ez manapság, amelynek teljesülésében maradéktalanul megbízhatsz. A kertek alján még itt settenkedik a tél, korahajnali dér csípi pirosra az arcod, szelek fuvoláznak ágak között, elszáradt avar zizzenése jelzi a múló időt, hiszen már bólogat a hóvirág, kandi szemmel a kankalin erőtlen próbálkozásait is meglesheted, amint utat keres a szélborzolta avar alól az életet adó napsugár felé.
Újra éled, újjáéled a természet. Illatokkal köszönt rád, színeket szór feléd, ízeket kínál, fényeket ajándékoz neked, amelyeket jól ismersz.
Hány éve látod, hány éve nézheted, gyönyörködhetsz bennük!
Gyönyörködsz?

Pedig mindíg ugyanolyan. Csak a fák kérge hízik csendesen, csak az évgyűrűk száma nő könyörtelenül. S velük öregedsz Te is.

Tavasz van!- kiáltanál, helyetted az újjászületés ujjong és ad neked okot csendes emlékezésre. Sétáid közben a parkban egymást ölelő párokat látsz. A szerelem ötvözi őket eggyé, s te szemérmesen lehúnyod a szemed.
Az önként vállalat sötétség hirtelen támadó vásznán megjelenik előtted a múlt. Amikor lopott csókok és titkolt összekacsintások gyújtottak szívedben lángokat, amelyek pisla fényénél megszépülnek süllyedő emlékeid.
A kék égre nézel, ahol katonás rendben pamacsfelhő-századok masíroznak szűntelenül, s ahová groteszk arabeszkeket rajzol fel az ezüstszínű gépmadár.
Behúnyod a szemed és hallod a liberátorok dörgő zaját, hallod a robbanó bombák iszonyatos kakofóniáját, megcsonkolt katonát látsz, síró asszonyokat, gyerekeket, szemükben a rémület ki nem alvó iszonyával.

Megállsz a bőség kosarát kínáló kirakat előtt és behúnyod a szemed. Kitört, szétdúlt portálokat látsz, kifosztott üzleteket, piszkos nyomorúságot, háborús díszletek között.

Büszke tartású fiatal siet el melletted, munkába igyekszik. Behúnyod a szemed és látod önmagad. Amint éppen ilyen hadrafoghatóan, belső elszántsággal és akarattal mentél oda, ahol később, sokkal később olyan szépen búcsúztattak el. Húnyt szemed mögött látod a mértéktartóan ünnepélyes pillanatokat. Hallod a hangokat, amelyek tőleg búcsúznak. És hiszel minden szónak.

Elhiszed, hogy nélküled döcceni fog a szekér, hogy munkásságodat soha el nem felejtik, hogy te egy korszak voltál az ő életükben, s hogy várnak, mindíg visszavárnak, mert rád, tudásodra és tapasztalataidra szükségük van.
Megpróbálod felidézni a percet, amikor először hívtak vissza, amikor először kértek tanácsot. De valahogy nem bukkan elő a semmiből ez a perc. Merthogy nem is volt ilyen soha.

Pedig titkon még mindíg reménykedsz, vársz!
Valamire vársz, amiben hittél, amit ígértek.
Újságot olvasol. Benne tanácsul kapod, hogy add el a házad, kerted, hogy a mindennapok gondjai, szürkesége pasztelszínekkel legyen színezhető.
Behúnyod a szemed, mert a harag kezd munkálkodni benned.

Húnyd le a szemed és a tanácsnok javaslata miatt helyette, csendben te szégyelld el magad.

Eszedbe jut a Tízparancsolat, pontosabban a tizedik, amely isteni szóval parancsolja neked és a tanácsnokoknak: se házát, se mezejét...
Kiszolgáltatottnak érzed magad ebben a pillanatban, s gyorsan kinyitod a szemed, hogy újra a körötted dobbanó világot láthasd.

A játszótérről gyermekkacaj hangja csiklandoz, a fák mintha megértőbben bólogatnának rád.

Nagy utat jártál. Végigmasíroztál a történelmen, ám a történelem sem volt rest, végigmasírozott rajtad.
Húnyd be a szemed és reménykedj tovább! Karózd meg hitedet a múlt elfelejthetetlen emlékeivel, menetelj tovább utadon.

Reggel a koránkelő csíz pittyegésére ébredsz és kezdődik minden előlről.
Várod, hiszed és szereted a tavaszt, mert fiatalos fuvallatával kimossa belőled a tél szürkeségét és ölébe von, hogy emlékeiddel melengesse szívedet.
Emlékeiddel, amelyeket olykor szemlesütve idézel fel magadban.

1998