PÓKOS DÉLUTÁN
(D.É.emlékének)

Van, ki takarítatlan sufniban, s van, ki lelke mélyén aranyfüsttel ékesített templomokban őrzi a soha el nem felejthető pillanatokat. Akár így, akár úgy őrizzük őket, időnként fel-felbukkanak. Hol mások tanulságául, hol elesettségünk megtámogatására, hol örömünk megsokszorozására használjuk őket.
Vannak emlékek, melyek minduntalan előjönnek, kínálják magukat.
Ilyen felejthetetlenül kedves emlékeim közé tartozik egy pókos délután.

Jó volna vénülő fejjel biztosan tudni, nem azért-e, mert akkor csapott meg az elmúlás, a visszafordíthatatlan megöregedés szent misztériuma. Vagy csak azért, mert a lélek fortyogó habjai sodorták az emlékezés partjaira, ahol aztán megkövülve, a visszaemlékezés rózsaszínű fényétől még szebbé válva mindnmáig őrködik emlékeim felett.

Valahol a Hegyháton kóboroltam kis Csepelemmel. Mélytüzű nyár volt. Ha fedetlen terepen motoroztam, korcaimba bújt a hőség, ha meg erdőszélen, fák tövében vitt az utam, kellemes hűs símogatta homlokom. Amikor a mánfai emelkedő után befordultam az árpádtetői rengetegbe, fínom bizsergéssel vettem tudomásul az erdő kitárulkozó, ölelő hűvösségét.

Egy mozdulattal félrekaptam a kormányt. s máris egy vadcsapáson rodeózhattam az erdőközép felé. Nem kellett -mert nem is lehetett- sokáig mennem. Az út elfogyott alólam, már csak arasznyi avar, több éves korhadó gallyak terítettek alám szőnyeget. Megálltam egy asztalnyi tisztás mellett, ahová rejtélyes módon beviháncolt egy-két napsugár.

Nem tudom, a csend, a hűvös illat bódított-e meg igazán, de megrészegültem. Bizonyára még arra sem volt erőm, hogy gondolkodjam. Feloldottam magam a csendben s hagytam, hogy a semmi kézenfogjon.

Néztem a napsugarakat, mint húzzák rövidreszabott életútjuk árulkodó vonalait.
Múlik az idő!
Múlt az idő!

A napsugár, mint könyörtelen óramutató, belevéste tudatomba az elmúlást. S míg ijedten kerestem a felismerés nyomában ébredező feszültséget, észrevettem a pókot.

Két fatörzs között kifeszített hálójában, sunnnyadást színlelve ringatózott a szellőben. Remekműve csodálkozásra késztetett, a geometria biztonsága lenyűgözött s picinek, nagyon picinek éreztem magam.

Volt egy pillanat, amely vaddá, agresszívvá tett, s melynek uralma alatt majdnem szétromboltam a remekművet. De rájöttem, megéreztem és megértettem, a világ pókjai mind ellenem dolgznak. Remekeket alkotnak, évezredes rutinjukkal csodálkozásra késztetnek és én nem tehetek ellenük semmit.
Értük sem!

Magam vagyok!
Több milliárdnyi embertársammal, bizonytalan léptekkel kutatva a benünket körülvevő világot, tétova kandisággal lesve el a természet csodáit, írígykedve egy nyári szellőben kecsesen hintázó pók délutáni sziesztáján.

Megült, megkövült bennem a pillanat. Sokszor, nagyon sokszor a technika szájat-tátó csodáiról hallok, s amikor a mindíg jobbat-újabbat akaró emberiség eredményeit látom, eszembe jut a pók. Akivel egyszer kettesben lehettem, aki megtanított arra, milyen parányi része vagyunk a mindenségnek.

Milyen keresetten fínomkodó ez az emlék, ha így papírra kerül. Ám belül a háló fénycsóvái sejtelmesen igazzá és kitörtölhetetlenné konzerválták a pillanatot.

Utolérhetetlen igazságával együtt.

1996