P�KOS D�LUT�N
(D.�.eml�k�nek)

Van, ki takar�tatlan sufniban, s van, ki lelke m�ly�n aranyf�sttel �kes�tett templomokban �rzi a soha el nem felejthet� pillanatokat. Ak�r �gy, ak�r �gy �rizz�k �ket, id�nk�nt fel-felbukkanak. Hol m�sok tanuls�g�ul, hol elesetts�g�nk megt�mogat�s�ra, hol �r�m�nk megsokszoroz�s�ra haszn�ljuk �ket.
Vannak eml�kek, melyek minduntalan el�j�nnek, k�n�lj�k magukat.
Ilyen felejthetetlen�l kedves eml�keim k�z� tartozik egy p�kos d�lut�n.

J� volna v�n�l� fejjel biztosan tudni, nem az�rt-e, mert akkor csapott meg az elm�l�s, a visszaford�thatatlan meg�reged�s szent miszt�riuma. Vagy csak az�rt, mert a l�lek fortyog� habjai sodort�k az eml�kez�s partjaira, ahol azt�n megk�v�lve, a visszaeml�kez�s r�zsasz�n� f�ny�t�l m�g szebb� v�lva mindnm�ig �rk�dik eml�keim felett.

Valahol a Hegyh�ton k�boroltam kis Csepelemmel. M�lyt�z� ny�r volt. Ha fedetlen terepen motoroztam, korcaimba b�jt a h�s�g, ha meg erd�sz�len, f�k t�v�ben vitt az utam, kellemes h�s s�mogatta homlokom. Amikor a m�nfai emelked� ut�n befordultam az �rp�dtet�i rengetegbe, f�nom bizserg�ssel vettem tudom�sul az erd� kit�rulkoz�, �lel� h�v�ss�g�t.

Egy mozdulattal f�lrekaptam a korm�nyt. s m�ris egy vadcsap�son rode�zhattam az erd�k�z�p fel�. Nem kellett -mert nem is lehetett- sok�ig mennem. Az �t elfogyott al�lam, m�r csak arasznyi avar, t�bb �ves korhad� gallyak ter�tettek al�m sz�nyeget. Meg�lltam egy asztalnyi tiszt�s mellett, ahov� rejt�lyes m�don bevih�ncolt egy-k�t napsug�r.

Nem tudom, a csend, a h�v�s illat b�d�tott-e meg igaz�n, de megr�szeg�ltem. Bizony�ra m�g arra sem volt er�m, hogy gondolkodjam. Feloldottam magam a csendben s hagytam, hogy a semmi k�zenfogjon.

N�ztem a napsugarakat, mint h�zz�k r�vidreszabott �let�tjuk �rulkod� vonalait.
M�lik az id�!
M�lt az id�!

A napsug�r, mint k�ny�rtelen �ramutat�, belev�ste tudatomba az elm�l�st. S m�g ijedten kerestem a felismer�s nyom�ban �bredez� fesz�lts�get, �szrevettem a p�kot.

K�t fat�rzs k�z�tt kifesz�tett h�l�j�ban, sunnnyad�st sz�nlelve ringat�zott a szell�ben. Remekm�ve csod�lkoz�sra k�sztetett, a geometria biztons�ga leny�g�z�tt s picinek, nagyon picinek �reztem magam.

Volt egy pillanat, amely vadd�, agressz�vv� tett, s melynek uralma alatt majdnem sz�tromboltam a remekm�vet. De r�j�ttem, meg�reztem �s meg�rtettem, a vil�g p�kjai mind ellenem dolgznak. Remekeket alkotnak, �vezredes rutinjukkal csod�lkoz�sra k�sztetnek �s �n nem tehetek ellen�k semmit.
�rt�k sem!

Magam vagyok!
T�bb milli�rdnyi embert�rsammal, bizonytalan l�ptekkel kutatva a ben�nket k�r�lvev� vil�got, t�tova kandis�ggal lesve el a term�szet csod�it, �r�gykedve egy ny�ri szell�ben kecsesen hint�z� p�k d�lut�ni szieszt�j�n.

Meg�lt, megk�v�lt bennem a pillanat. Sokszor, nagyon sokszor a technika sz�jat-t�t� csod�ir�l hallok, s amikor a mind�g jobbat-�jabbat akar� emberis�g eredm�nyeit l�tom, eszembe jut a p�k. Akivel egyszer kettesben lehettem, aki megtan�tott arra, milyen par�nyi r�sze vagyunk a mindens�gnek.

Milyen keresetten f�nomkod� ez az eml�k, ha �gy pap�rra ker�l. �m bel�l a h�l� f�nycs�v�i sejtelmesen igazz� �s kit�rt�lhetetlenn� konzerv�lt�k a pillanatot.

Utol�rhetetlen igazs�g�val egy�tt.

1996