BAGI BÁCSI
(a látnok)

"Okosnak és bölcsnek lenni, két különböző dolog."
(Victor Hugo)

Bagi bácsi egy parapszichológiai jelenség volt. Amilyen nincs, de mégis van. Iletve van, de mégsincs!
(Most némi öröm tölt el, hogy ilyen világosan sikerült körülírnom az öreget!)
De azért ha valakinek is kétsége támadna Bagi bácsi kibogozhatatlan létét és lényét illetően, le is egyszerűsíthetem a dolgokat. Bagi bácsi olyan volt, mint a kentaurok, esetleg mint a sellők. Ám miután az utóbbiak nemiségük miatt némi képzavart okoznának, maradjunk inkább a kentauroknál. Akikről egyébként tudnivaló, hogy félig emberek, félig lovak.
(A kedves Olvasó fantáziájára, netán igényére bízom, melyik felét képzeli lónak, s melyiket embernek.)

Azért csak eljutottunk oda, hogy érthető legyen: Bagi bácsi kettős jelenség.
Legalábbis családunkban az!
Mert úgy ragaszkodunk egykorvolt létéhez és megfontolt igazságaihoz, mint az iszlám a Koránhoz, vagy mint Nagyapám a mindíg szájában füstölgő csibukjához.

Naponta idézzük szólásait, mondásait s bármi történjék a világban azonnal megidézzük: "Mit szólna ehhez Bagi bácsi?"

De most végképpen ideje volna tisztázni, ki is volt voltaképpen Ő.
Hát csizmadiamester szülőfalumban. Egyszerűbben szólva cipészmajszter, azaz suszter. Ma úgy mondanák: cipőipari szakmunkás, de Bagi bácsi ez ellen kézzel-lábbal tiltakozna. Méghogy cipészipari? Nem ipar az, -mondaná- hanem művészet!

Műhelye a Pandur-kocsma és a Léderer-húsbolt között volt, így ha megéhezett jobbra, ha megszomjazott, balra kellett mennie. Vagyishogy tántorognia. Az igazsághoz tartozik, hogy őt a Lédererhez bemenni csak egyszer láthatta bárki is, de erről majd később.

Bagi bácsi alacsony termetű, görbelábú, mindíg kócoshajú, rőtvörös, sietősléptű emberke volt. Mi gyerekek sokszor lopakodtunk a háta mögé és előbb hangtalanul utánoztuk kacsázó lépteit, majd kórusban rákezdtük a mondókát:

Susztermajszter, kaptafa,
csirízes a valaga!

Bagi bácsi elébb úgy tett, mintha mit sem hallana, aztán hirtelen megfordult és megpróbált ránkijeszteni. Mi persze futottunk, amerre láttunk, pedig az öreg aligha ért volna utol bennünket.

Bagi bácsinak volt egy nélkülözhetetlen tulajdonsága. Vagyishogy kettő.
Az egyik miatt egy kicsit tartottunk is tőle, mert szüleink gyakran fenyegettek benünket azzal, hogyha nem tanulunk, odaadnak Bagi bácsihoz suszterinasnak.
A másik funkciója az volt, hogy kitermelje azt a nélkülözhetetlen élőlényt, jelesül a suszterinast, akiről Kálmán Imrétől Lehárig, Eisemann Mihálytól Fényes Szabolcsig álmodtak a nótaszerzők.
Mert ha a suszterinas jártában-keltében fütyülgette bármelyik szerzeményüket, bizton tudhatták, hogy a halhatatlanságnak sikerült alkotniok.

Bagi bácsi ezenkívül bölcs volt. Látnok, jós, sámán, történések bírája, kommentátora, ítésze. Soha nem lehetett tudni, honnan szerzi értesüléseit. Újságot nem olvasott, rádiója még detektorosban sem volt, s ha betért is hozzá valaki, nem vallatta, beszéltette, inkább ő ontotta a vendégre ismereteit, véleményét. Csoda-e hát, hogy Bagi bácsinak messze földön híre akadt. Lőrinc-napi vásárkor csődültek is hozzá a környékbéliek, pedig a vásártéren ott állt Jolika a nyolclábú pókjósnő szegényes sátra, aki füsteregetés közben kártyából bárkinek megmondta a jövőjét. Ha régebbről ismerte, még a múltját is.

Bagi bácsi más volt. Bagi bácsi rébuszokban beszélt, mint Nosztradamusz kései utóda. Így Bagi bácsiban ösztönösen munkált a dodonaiak sokatmondó képessége. Jóslatai, látomásai sokféleképpen voltak érthetők, fiaskót hát ritkán vallott.

Bagi bácsi igazi terepe az erkölcs volt. Amelyet -sokak szerint- ifjabb korában maga is sokszor tiport sárba, vagy inkább az ágyba. Megöregedvén elfogyhatott a patronja, amellyel valaha a legdíszesebb vadat is sikerült elejtenie. Egyízben a s.-i jegyzőnét is mennybe repítette, legalábbis így mesélte.
Aztán olyanná vált, mint a rózsafűzéres öregasszonyok. Köztük isi Teri néni leginkább, akiről tudnivaló volt, hogy fiatalasszony korában mindenkit megajándékozott pallérozott testével, aki csak kérte. (Most már csak azt bánom -mondogatta öregkorában-, hogy nem ajánlottam is!)

Így hát Bagi bácsinak elég volt, ha valaki csak egy centivel is rövidebb szoknyát vett fel, mint amilyent ő szánt volna neki, és már mondta, mondta átkait, az ég felé tekintgetve szídta a világot, amely ilyen ledér teremtések elviselésére is hajlandó. Ez persze leginkább Pandur uramnak hajtotta a malmára a vizet (kellett az a borhoz!), mert ilyenkor Bagi bácsi felháborodását egy-két nagyfröccsel hűtötte le.

De voltak elgondolkodtató jóslatai is.
"Meglássák -mondta- eljön az idő, amikor magára csukja az ember az ajtót, nehogy meglássák, mit is eszik, mert a másik elírígyli tőle!"
"Kivájják majd egymás szömit -szólt a másik látomása-, ha szebbik ruhájában megy az utcán, mint amilyen a karvalykodó írígynek van!"
"Egymás közelébe lopakodnak, hogy tuggyák mit beszél, mit gondol a másik, s ha teheti, rögtön ártanak meki, mindenkinek elmesélve megátalkodottságukat!"

Bármi történt is a világban, Bagi bácsi azonnal nekilátott, hogy kommentálja a dolgokat. Hogy kardélre hányjon mindent, ami semmiképpen nem illett bele elavult világnézetébe. Egy szorgos jezsuita buzgalmával magasztalta az erényeket és ostorozta elevenek és holtak bűneit.

Egy farsangkor a főjegyzőnét látta meg kaszinóbamenet furcsa maskarában és a hozzá való torz álarcban. Bagi bácsinak elállt a lélegzete, elszörnyűlködött és aznap ki sem mozdult Pandur uram kocsmájából, míg be ne esteledett. Akkor elindult, hogy bezárja a műhelyét, de a lendület tovább vitte és a Léderer hentes kötényébe kapaszkodva tudott csak megállni. No, ez volt az egyetlen eset, amikor beténfergett a mészárszékbe. Léderer úr csendben visszakísérte Bagi bácsit a műhelybe, belehuppantotta a háromlábú székbe, ahonnan Bagi bácsi reggelig fel sem tudott kelni.

De Bagi bácsi kijózanodva is emlékezett Juliska nagysád -ahogy ő hívta a főjegyzőnét- ellene és az emberiség ellen elkövetett merényletére és valahányszor meglátta Juliska nagysádot, mindannyiszor Pandur uramhoz kellett sietnie.

Mi meg, kései utódok, itt ülünk a televízió előtt, nézzük a félig öltözött, sőt háromnegyedig vetkőzött gyönyörű démonokat, a Holdra-lépést, az intim betétek reklámharcát, a harsogó müezzinek harcbaszólító üvöltéseit, hallgatjuk a világból érkező hírek szörnyűségeit. látjuk az operabeli dámák csicsáskodó flancát, sétáltunkban szánakozva, ám szemérmesen nézzük a kukában turkáló embertársunkat és mondjuk, mint a tibetiek az imamalom pörgetése közben a magunkét: mit szólna ehhez Bagi bácsi?, mit szólna ehhez Bagi bácsi?

Ugy-e igazam volt, hogy Bagi bácsi egy parapszichológiai jelenség?
Hogy én és a családom többi tagja, akik szinte naponta idézzük őt, kifélék-mifélék közé vagyunk sorolhatók, annak eldöntését a kedves Olvasó ítéletére bízom.