SZ. ezr., H. őrgy. és társai
(katonaélmények)

" A katonáskodás még annyiban is egyezik
az emberi természettel, hogy ebben a
fogalkozásban nem gondolkodnak, márpedig
világos, hogy nem születtünk gondolkodásra."
(Bármilyen hihetetlen: Anatole France)



Kissé antimilitánsra hajló írásom elején megkövetem mindazokat, akik a hazát védő-óvó-őrző, érdekeit képviselő, uniformisba bújtatott testületben végzik nélkülözhetetlen feladataikat. Anatole France mellett azonban -nem kevés személyi tapasztalattól vezérelve- magam is úgy ítélem: a katona különleges emberfaj, amely meglehet antropológiailag, esetleg egyéb ismérvek alapján és szerint semmiben nem különbözik embertársaitól, lélektana merőben más, nehezen, alig vagy egyáltalán nem definiálható.

Magam hét évet töltöttem angyalbőrben. (Ez nemcsak arról árulkodik, hogy én sem voltam-lehettem kivétel az alól, amelyet szelíd averzióval fentebb megfogalmaztam. Arról viszont mindenképpen elgondolkodtat, ugyan mi a fészkes fenének nevezik a nyakat karistoló, durvaposztójú egyenruhát angyalbőrnek. S hogy továbbszaporítsam okvetetlenkedésemet, úgy vélem, az angyalbőrt azért hívják  egyenruhának, mert csak egyfajta méret adódik belőle, s lehetsz hórihorgas, pókhasú, félbefűrészelt óriás, a szolgálatvezető ugyanazt a méretet dobja eléd bevonuláskor, azzal a szerény, ám nélkülözhetetlen utasítással, hogy ha nem passzol, cseréljetek egymásközt.)

A fentiekből kikövetkeztethető, hogy személyes tapasztalataim a késői múltból táplálkoznak.
Így is van!

Első éves orvostanhallgatóként megkörnyékezett többünket a HM egy ügyes agitátora, aki a frissen felállított Honvéd Orvosi Egyetem Repülőorvosi Karára toborzott hallgatókat. A jövő, amelyet a jósvádájú agitátor varázsolt elénk, ígéretes volt ugyan, később azonban történelmi (történeti?) okok miatt fiaskót valott.

Szerelmese a repülésnek -diákkoromban a Horthy Miklós Repülőalap vitorlás szakosztályának tagja lehettem- nem sokat gondolkodtam a lehetőségeken, azonnal aláírtam a különösebb kötelezettséget nem jelentő toborzóívet.

Fuccs volt azonban a nyári vakációnak, mert a hőséggel tisztességesen ellátott napokat nem holmi kispolgári élvezetekkel, de -nyári öltözet híján kemény posztóancugban- a mátyásföldi repülőtér izzó betonján alaki kiképzéssel tölthettük el.

1948-at írunk, hadunkat Veres Péter vezeti, olyan heterogén és következetlen körülmények között, amelyben még ott bújtak a Horthy-tisztek Legfelsőbb Hadúr iránt érzett és gyakorolt tapasztalatai, de amelyben éppen szárnyait készült bontogatni az új, majdan farkasmihályi koncepció is.

Az egyetem századparancsnoka Sz. ezredes volt.
Annakelőtte legfeljebb képeken látott katonát, ő maga valahol a Duna-Tisza közén volt "körtanár", ahogy akkoriban a falusi intelligencia a ma háziorvosoknak tituláltakat nevezte. Valami kideríthetetlen marhaságot lövetett el Sz. ezr., kigyulladt lába alatt a talaj, mentőövként szolgált számára is az ajánlat: legyen az egyetemi század orvos-parancsnoka.
Lett is!
Keményen opportunus volt Sz. ezr. Megsejtve valamit a jövő viszontagságaiból, első intézkedése az volt, hogy az addig jogosan megillető névvégi ipszilonját megtagadja és síma "i"-re cserélje. Magatartása, jelleme (ha volt!) kibogozhatatlannak bizonyult.
A katonák azt hitték, jó orvos, s ha akadt kolléga, aki törődött Sz. ezr. sorsával, azt hihette: jó katona.

Ebben a feloldhatatlan ambivalenciában vezette kicsiny hadát Sz. ezredes. Tán nem is szokott volna rá a "katonásdira", amely ebben a seregben akkor még (és tán m á r is) nyomon követhető volt, ha nem azonos körletünk a H. őrnagy által paracsnokolt I. önálló repülőtisztképző zászlóaljjal. H. őrgy -a stábjához tartozó egykori gróf Tölgyesi századossal és a nevéhez magatartásában sohasem hű Puha szolgálatvezető őrmesterrel- a régi pilótatisztek kategóriájába tartozott. Az egykor világoskék, ebben az időben fehér parolisokat a legkülönbnek tartották a szolgálatot teljesítők között.

Speciel H. őrnagynak erre némi oka is volt, lévén ő az egyetlen a régi hadseregben, aki egymaga 49 szovjet gépet lőtt le légiharcban s csupán egy további találaton múlott, hogy megkapja a legmagasabb német hadikitűntetést, a Vaskeresztet.

Modora teljesen elütött attól, amit egy képzett, intelligens, gyakorlott tiszttől az ember elvárhatott volna. Lehet, magatartásával akart biztosítékot szerezni magának, hogy nemcsak helye, de személye is nélkülözhetetlen az új hadsereg kialakításában.
Szigora riasztó volt!
A legkisebb vétségért is vastag bűntetést szabott ki, a sokat hirdetett pilótaszolidaritásnak nyomát sem lehetett benne megtalálni. Emellett olyan ordenáré módon harsogott minden megnyilatkozásakor, hogy az első emeleten szolgáló Sz. ezredesnek el kellett térnie a meghatározott napirendtől, azaz nem tarthatta egyanazon időpontban a reggeli kihallgatásokat, mert H. őrnagy a földszinten ilyenkor úgy üvöltözött, hogy az egész épület beleremegett.
Puha őrmester meg akkor tette ugyanezt, amikor H. őrnagy visszavonult a szobájába.

Sz. ezredes hát kora délután tartotta kihhalgatásait, ám hamar átvette H. őrnagy hatásosnak hitt szokásait és maga is végigüvöltötte az eseményeket.
Folyamatos zajártalomban éltünk, már kívülről tudtuk a Szolg Szab.-ot, és Harc. Szab.-ot, úgy pattogtunk parancsszavakra, mint kecskeszar a betonon csupán azt nem tudtuk, milyen körülmények között fogjuk folytatni tanulmányainkat.
És akkor még mi voltunk előnyben.
Mert időnként volt lehetőségünk, hogy tervezett szakmaiságunkal foglalkozzunk. Egymást vizsgáztattuk, faggattuk összegyűjtött s lassan halványuló ismereteinkből, szervezetten azonban a kutya sem törődött velünk. Azok, ott lenn a földszinten, még ennyit sem mondhattak el magukról.
A repülőtéren ugyan vesztegelt egy kiherélt AN-nemtudomhányas, egy Messerschmidt 109-es és egy olasz Arado. Repülni csupán az utóbbi volt képes, de azt H. őrnagyon és Puha őrmesteren kívül senki nem reptette. Még a deklasszált gróf sem.

Innen visszatekintve röhöghetnékem támad, milyen iszapos állapotban voltunk mindannyian, akik akkor a seregben tettük a magunkét. Veres még uralta (?) a terepet, de a kulisszák mögött már fente bicskáját Farkas Mihály, hogy új szocialista hadereget fabrikáljon ebből a "csürhéből". (Ahogy a volt Horthy-tisztek -később az új szocialista főtisztek is- a sereget oly szívesen aposztrofálták!)

Sz ezredes és H. őrnagy egy tekintetben azért mégiscsak visszasírható volt (lett) a későbbiekben. Akkor, amikor már megjelentek -most hogyan fogalmazzak, hogy senkit ne sértsek emberi becsületében?- a különféle munkahelyekről előrángatott, hirtelen és azonnal magas főtiszti beosztásba került "szakemberek".

Egyetemi Katonai Tanszékvezető -mert ilyen tanszékek voltak minden egyetemen és főiskolán- volt például olyan salgótarjáni négyelemis (nem biztos!, lehet, hogy csak három) vájár, aki ott lenn biztos becsülettel megállta volna a helyét, itt professzori címet kapott, miután az egyetem tanszékeinek vezetőit ez a cím illette meg. Nem is lett volna ez olyan nagy baj, ha el nem akarta volna hitetni magáról, hogy csakugyan az.
Szerencsétlenségére ezt senki nem acceptálta, amitől aztán görcsössé vált és olyan groteszk helyzeteket teremtett maga és tanszéke körül, amelyekről oldalakat lehetne mesélni.

Tereptan tanára volt a tanszéknek egy jobb sorsra érdemes kárpitos, aki a cirkuszi manézsból vonult be őrnagynak, s akinek "csodálatos" benyögéseit az akkori hallgatók még ma is idézgetik. Egyik ilyen híressé vált, soha el nem halványuló mondatát hadd idézzem:
"Maguk ott hátul, ne sutyorogjanak, mert nekem mikroszkópfülem van és mindent meghallok!"

Azért hadd dicsekedjem: egy ilyen tanszéknek voltam magam is harcászati vegytan "tanára". Szóval egyetemi tanár!

Ha meg arról beszélek, hogy a fentebb leírt Honvédorvosi fakultás a Kossuth Akadémia kebelében működött, kiknek hallgatóit akadémikusoknak hívták, akkor azért tessék ám elképedni, kinek a sorait is olvashatják itt Önök!

És mégis sokat köszönök a n n a k a seregnek. Megtanultam, hogyan kell idomulni azokhoz a normákhoz, amelyek sem véleményemhez, sem életkedvemhez, de még képességeimhez sem idomulnak. Mégis elvárandók, végrehajtandók!
Valami érdekében!

Megtalálni azonban ezt az érdeket, emberformáló feladat.