NEM MAI TÖRTÉNET !
((vagy tán mégis?))

Élt Rómában egykoron egy korán árvaságra jutott fiatalember, bizonyos Caius Marcius.
Okosságát a bölcsektől tanultaknak, bátorságát fiatalságának köszönhette. Azokban az időkben mindennél többre tartották a harc közben tanusított vitézséget, s mert Róma ebben az időben állandóan harcban állt ellenségeivel, Caius Marciusnak igencsak volt alkalma bizonyítani vitézségét, mindenkinél különb harci erényeit.

Egy római győzelemmel végződött ütközet után a vezér Caius Marciust a legnagyobb elismeréssel tűntette ki, tölgyfalombbal koszorúzta homlokát. Caius azonban még dicsőbb tettekre vágyott. A minduntalan vívott háborúkban dicsőséget dicsőségre halmozott. Tetteinek hírét már egész Róma ismerte.
Ebben az időben a rómaiaknak azonban nemcsak külső ellenségeikkel kellett megkűzdeniök, de ádáz harc folyt a gazdag patríciusok és szegény plebejusok között is. A szegények helyzete egyre romlott, míg a gazdagok vagyona nőttön nőtt.
Az elégedetlen, felháborodott plebejusok összeültek és megvitatták Marcius követhetetlen bravúrjait, főként Róma gazdasági életében elkövetett botlásait. De mindhiába üléseztek a plebejusok, a patríciusok jottányit sem engedtek a szegények jogos követeléseinek.

Azazhogy tettek némi homályos ígéretet, amiben a plebejusok egyszerre csak hinni kezdtek. S mert az ádáz ellenség már ismét Róma falait veszélyeztette, Caius harcba hívta népét.

Kart karba öltve harcoltak a plebejusok a patríciusokkal. Caius Marcius, a vezér, a leselkedő ellenséget Coriolinál végképp megsemmisítette. Ettől kezdve Caius dicsőséges hadjárata jutalmául a Coriolanus nevet kapta.
A háború befejeztével azonban az elhangzott ígéretek ellenére a szegény nép sorsa semmivel sem fordult jobbra, mint amilyen annakelőtte volt. De mert Coriolanus híre és hatalma egyre nőtt, őt kívánták consullá választani a patríciusok.

A szenátusban azonban szép számmal voltak képviselve a plebejusok is.
És mert Coriolanus a consullá választás harcában nem bírhatta a plebejusok szavazatait, csúfos vereséget szenvedett.

Történt pedig, hogy ezidő tájt nagy gabonaszállítmány érkezett Rómába. A rómaiak reménykedtek abban, hogy ezzel a város megmenekül az éhinségtől és megszűnik a belső viszálykodás. Coirolanus azonban kihasználta tekintélyét, a néptribunusok egykori vonakodása és ellenkezése miatt megakadályozta, hogy a gabonából ők is kaphassanak.

A népharag ekkor üldözte el Coriolanust, akinek száműzetésbe kellett vonulnia.
Ezidőben a rómaiak legnagyobb ellenségei a volcusok voltak. Vezérük, Attius Tullus legalább olyan dicsőségben fürödhetett övéi körében, mint Coriolanus egykoron Rómában.
Tullust kereste fel hát a száműzött Coriolanus és elkeseredett dühében, mert elüldözték Rómából, felajánlotta kardját, harci tapasztalatait és hősiességét Tullusnak.

Tullus elfogadta Coriolanus ajánlatát és csapatai fővezérévé nevezte ki. Coriolanus ekkor sorozatban vette be a Róma körüli városokat és jogos félelmet keltett a rómaiakban.
Coriolanus az elfoglalt városokat kiszolgáltatta a harcoló katonák kényének-kedvének, s ez Rómát mégjobban megfélemlítette.
A harci sikerek következtében Coriolanus tekintélye lassan kezdte elhomályosítani Tullus hadvezérét. A volcusok vezére ezért elhatározta, hogy végez Coriolanussal.

Követelte tőle, hogy adja vissza fővezéri megbízatását és adjon számot árulásáról. Amikor ugyanis Coriolanus már Róma bevétele előtt állt, felkereste őt anyja, felesége és gyermekei, akik a rómaiak nevében kérték őt, vonulna el Róma alól és ne indítson támadást egykori hazája ellen. Coriolanus, aki rajongásig szerette anyját, teljesítette annak kérését.

Tullus felkérésére hát Coriolanus kijelentette, visszaadja megbizatását, ha a népgyűlés megerősíti Tullus akaratát. A kijelölt napon Coriolanus meg is jelent a gyülekezet előtt, ahol szörnyű zajongással fogadták s jóllehet beszélni kívánt, nem engedték szóhoz jutni.
Ami ezután történt az már a tragédiák sorába tartozik. De mert akkoriban még az ellenfelet is kellő végtisztesség illette meg, a meggyilkolt Coriolanust hősként temették el, sírját az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel boirították el.

A volcusok állama hamarosan megérezte, mit jelent nekik Coriolanus elvesztése. Egyik, az aequsokkal vívott csatájukban, amely súlyos vérontássá fajult, megsemmisítő vereséget szenvedtek. Hadseregük színe-virága a harcmezőn maradt, maga Tullus is elesett.
Így kénytelenek voltak a legmegalázóbb feltételekkel békét kötni, meghódoltak a már-már leigázott rómaiaknak és kötelezték magukat azok minden parancsának teljesítésére.

Nem mai történet!

Aki mégis némi fura következtetés okán-nyomán azt sejti, hogy Coriolanus és a rómaiak ebbéli története picinykét hasonlít az elmúlt emberöltők lassan feledésbe merülő eseményeihez, lelke legyen rajta.
Vagy tegye fel magának a kérdést: nem mai történet ez?

1999