HOGYAN LETTEM MILLIOMOS? (szöveges adóbevallás)
Hát nem volt egyszerű!
Először szigorúan tudományos alapon tanulmányoztam a meggazdagodás lehetőségeit. Carnegie útmutató életrajzán kezdtem, majd Rockefellerék, Astorék életútját tanulmányoztam. Feltűnő volt, hogy a számításba jöhető tanítómesterek többnyire New York elővárosában rikkancsként, cipőpucolóként és egyéb, alacsonyrangúnak tudható polgárként kezdték karrierjüket. Az egyszerűbb szinten való kezdést nem találtam ugyan ellenszenvesnek, de mert nyugdíjas igazolványom New York megközelítéséhez nem jöhet számításba, továbbá, mert cipőtisztításban sem vagyok teljesen profi, ezt a megoldást elvetettem.
Az európai milliomosok meggazdagodásának receptjei sem ihlettek meg különösképpen. A politikusi pálya nem állna jó nekem, futballozni gyatrán tudok, gengszter pedig ebben a korban már ritkán lesz az emberből. Hacsak mégis meg nem alkuszik és elmegy politikusnak.
Más utat kellett hát választanom!
Megpróbáltam hát a tőzsdét. Azazhogy csak megpróbáltam volna. Mert amikor gimnnasztikai és mimikiai tréningbe fogtam, hogy érthetően és gyorsan tudjak reagálni a brókerek misztikus tornamutatványaira és Közép-Amerikában bármelyik sztárparádén fődíjra igényt tartó tánc-mutatványaira, családom leállított, attól való félelmében, hogy előbb-utóbb tartós ideggyógyászati kezelésre lesz szükségem.
Ezután már csak a szerencsejátékok kínálkoztak. Több szelvénnyel, rendszeresen játszottam. De mert soha, semmiféle eredményt nem értem el (pontosabban: a számhúzók képtelen voltak akárcsak egyszerre kettőt is eltalálni az általam játszottakból), abbahagytam, abban a reményben, hogy az így jelentkező jelentős megtakarításból gazdagodhatom meg. Ebbéli várakozásaimm, vágyaim azonban így sem váltak valóra!
Már-már feladtam áhított terveimet, hogy egykor az írígyelt gazdagok sorába tartozhassam, amikor meglátogatott a véletlen!
Úgy történt, hogy az egyik nap -csendes szunyókálásomból ébredve- az ajtómon kopogást hallottam. A hang inkább neszezéshez hasonlított, s nekem rögtön Edgar Allan Hollója jutott az eszembe. Kinyitottam az ajtót, s ott egy valaha szebb napokat látott, tartásában megöregedett, tettrekészségét azonban még ígéretesen sejtető alakot láthattam. Rémlett, hogy valahonnan ismerem, mégis kértem, mutatkozzék be.
-A Gond vagyok!- mondta utolérhetetlen eleganciával és egyszuszra elpanaszolta, hogy nem talál hajlékra, mindenütt az övéi henyélnek, elfáradt már önmagától és a kereséstől, s hogy nincs senki, aki szívesen venné szárnyai alá és gondozná őt.
Megesett a szívem rajta és szélesre tártam lakásom ajtaját. A vendég panaszolt fáradtságát és elesettségét meghazudtoló fürgeséggel surrant a szobámba. Kényelmesen elterpeszkedett egy mélyöblű fotelben s láthatóan kezdte jól érezni magát. Elmondta, tudja mit szeretnék elérni, gondolta vendégszeretetem ellenszolgáltatásaként segítséget nyújt vágyaim beteljesüléséhez. Adottságait vázolva közölte: osztódással ésd egyre sűlyosabb formában képes szaporodni. Kellemesen eltársalogtunk volna, ha ebbéli tulajdonságát azon nyomban be nem bizonyítja. Sok apró gond kezdte megtölteni szobámat, majd, mint a folyondár, szinte percek alatt ellepte otthonomat a gondok hada. Ijedten vettem észre, hogy az előbb még kis gondok viharos gyorsasággal cseperednek fel, s hogy miattuk már magamnak is alig marad hely eleddig kényelmesnek tudott lakásomban.
Minek részletezzem? A gondok hirtelen felgyorsulva tovább nőttek,, már több millióan vettek körüll, öleltek, tartottak karjaikban, s szerető szorongatásuk már-már életveszélyesnek kezdett tűnni. Amikor számon kértem sokaságukat, visszakérdeztek: nem milliomos akartam-e lenni? Bágyadtan vallottam be, hogy igen. Ám ők mégsem értették, miért szomorkodom.
Bár nem ezt céloztam, titokban jókat kuncogok, tudván: mindezt Rockefellerék, Astor és a többi tehetségtelen fickó aligha tudná utánam csinálni.
1999
|