ÉDESANYÁM
(őseim I.)

Minden halandó.
Az öröklét csak az anyáknak adatott meg."
(Isaac Emmaniulovics Babel)

Hetek óta egyre akarnokibb módon ösztökél valami belülről, hogy Róla írjak, Neki, a kiapadhatatlan, megismételhetetlen Szeretet hangján.

Most itt ülök az írógép előtt, némán és tétován bámulok a holt billentyűkre, hogy életet csiholjak belőlük, gondolatokká formáljam a bennem zúgó-zajló érzéseket és elfogadhatóvá tegyem az elfogadhatatlant, azzal beszéljek, aki már nincs velem és mégis mindíg velem van.

Érzem, itt áll a hátam mögött, drága bársonyos kezét vállamra teszi, nógat és mindíg nehezen csillapítható kíváncsisággal kérdi: "mit írsz, kisfiam?"

Rólad írok, Édesanyám és Neked. Már nem érdekel, eljut-e máshoz is az a szívmeleg, amely bennem forrósodik, megérti-e más is mindazt, amit felidézek, hogy öröklétű emléked mellett újra az orromban érzem illatod, nyakamon bíztató símogatásod, halljam kreolos hangodat és nézhessem fénylő, szeretettől sugárzó szemeid.

Emlékszel? -írhatnám minden bekezdés iníciáléjaként.
Mert én emlékszem, s ennek tanúbizonysága kell legyen ez a szertefoszló, valójában csak magamnak íródó pár sor.

Te vagy az, akiről legutóbb megírtam, hogy 19 évesen ott kucorogtál a szentlőrinci főszolgabíróság előtti nyárfa legtetején, így üzenve a szülőknek: bíz' addig le nem jössz, míg Jankó nem tudhatja magáénak kezedet. S vele együtt azt a boldogságot, amelyet oly hevesen ígértetek egymásnak.

Tűzgolyó voltam -Te mondtad rólam!- tele energiával, fékezhetetlen akarnoksággal, zsarnok gyermek-lázadásokkal. Aztán egyszercsak előkerült valahonnan egy papzsák, benne jóféle, illatos fűrészporral. Odaállítottad az előszobába, s ha támadni volt kedvem a világ ellen -amit akkor csak Te és Mami jelentettetek nekem-, szépen kézenfogtál, odakísértél a zsákhoz és még bíztattál is, hogy töltsem ki rajta hirtelentámadt haragomat.

Hányszor, de hányszor jutott eszembe életem során az a zsák! Felémsújtott az élet, le akart, nem egyszer le is tudott gyűrni, bennem fortyogott a harag, a kibékíthetetlen tehetetlenség. És akkor megjelent előttem a zsák. Meghiggadva vettem tudomásul a vereséget s ahelyett, hogy némán álltam volna meghasonlásom sírdombja fölött, rendeztem magamban magamat.
Köszönöm Neked a zsákot!

Emlékszel?
Az egyetemi kollégiumban látogattál meg. Egymás szavába vágva tereferéltünk. Te az ölemben ültél. Nyílott az ajtó és belépett Tivadar. Ijedten kért bocsánatot a meghitt pillanat megzavarásáért és sebesen kilibbent a szobából. Elmentél és az évfolyamon futótűzként terjedt el a hír, hogy egy bombajó nő volt nálam.
"Ki volt az a klassz tojó?"- kérdezte később Tivadar. Én aztán elmeséltem Neked az egészet. Jaj, de sokszor nevettünk, kacagtunk, röhögtünk egymáson, a világon, a groteszk helyzeteken, a semmin, mindenen.
De úgy nevetni, féktelenül, mint akkor, aligha láttalak.
Tetszett Neked, hogy klassz tojó vagy, hogy azt hiszik, hogy....., illetve nem hiszik, hogy....!

A négykezesekre emlékszel?
Amikor halálkomolyan játszottunk együtt örökzöld klasszikusokat, s egyszercsak összekacsintva belevágtunk egy akkor divatos slágerbe, kacagva-nevetve hátat fordítva Beethovennek, Lisztnek, hogy Zerkovitznak, Fényes Szabolcsnak "áldozzunk".

Jön-e velem, Nagysád, shymmit járni? -volt a kedvenc slágered. Egyszer egy siófoki estén tizenhét percet játszotta nekünk, kettőnknek a zenekar. A többiek álltak és néztek bennünket. Téged és a tempót alig viselő parkett-táncos párod: engem.
Aztán dübörgő taps gratulációk.
A zaj közben súgtad a fülembe: "Ne szólíts Édesanyának, mondd, hogy Magdus! Hadd írígykedjenek!"
Ugy-e emlékszel?

És a barangolásokra? Az őszi erdőn. A csonkamindszentin, a cserdiin. Gombaszedések eső utáni nyárestéken, kikericsvadászatok ködös őszi délelőttökön és meghitt, csendes, vallomásokkal teli beszélgetések téli éjszakákba-hulló esteken.

Mindíg mindent tudni akartál rólam, a világról, életről, halálról, semmiségekről.

Ha magadra vetted a konyhakötényt, úgy bántál velem mint egy kislánnyal. Magad mellé állítottál, hogy figyeljem, tanuljam csodás alkotásaid. Azóta tudok "úgy" készíteni babérleveles-citromhéjas vetrecét, "olyan" rumosmeggyet. Itt bújkál a szám szegletében szalonnával tűzdelt fácánsültjeid, vaníliás pereceid, csodálatos salátáid soha elő nem csalogatható íze. Egyszer káposztából készítettél szobrot. Kutyaszobrot. Piros cékla volt a füle és nyelve, két szem bors a szeme, nyakörvül egy zöldsaláta levele szolgált.

"Szélvész-kisasszony!" Így hívtak barátok, ismerősök. 100 fokon égtél mindíg és elvártad, hogy így történjen azokkal is, akik körötted élnek.

11 műtéten estél keresztül és úgy mentél el, hogy -milyen hamiskásan mondtad!-a vakbeled még benned van. Agyonszabdaltak, de Rólad soha senki sem hitte volna, min és miken mentél keresztül.

Egyszer egy kórházi kezelés után úgy tértél haza, hogy hosszú hónapokba került, míg újra Te lehettél régi önmagad. De ez fordulópont volt életedben. Humorod, kedvességed megőrizted, de mintha egyre kevéssé érdekeltek volna a világ dolgai. Mi, akiket szerettél, sínen voltunk, senki nem kért már Tőled áldozatot. Óvtunk, vigyáztunk Rád, pedig tán hajtanunk kelett volna, mint egykor tettük.S talán, mint Te elvártad volna tőlünk. De mi tapintatosak voltunk.

És egyre többször láttuk, hogy megtörik szemedben a fény, hogy már nem fordítod fejed-lelked olyan gyorsan afelé a világ felé, amelyet már csak mi jelentettünk Neked. Kutyádra ontottad kritikátlanul szeretetedet, mi pedig "csak" asszisztáltunk csendesen meghunyászkodó öregedésedhez.

"Vigyázz magadra, kisfiam!" - búcsúztál el mindíg, ha Nálad voltam.

És egyszer jött a telefon: Magdus néni elaludt!
Bementem Hozzád, becsuktam magam mögött az ajtót és újra ketten voltunk.

CSAK TE MEG ÉN!

Elhiszi-e nekem bárki is, hogy olyan csodálatosan meghitt pillanatokkal még sohasem ajándékozott meg a Sors, mint amikor ezt kellett átélnem. Kerestem magamban a bánatot, a kétségbeesést, hogy itthagytál, a szomorúságot, amelynek most születnie kéne bennem, mert egyedül, Nélküled maradtam.
Ehelyett lehúnyt szemedet néztem, fogtam kihűlőben lévő kezed, csókoltam áldott homlokod s végignéztem boldog együttlétünk hetven évének gyorsan lepergő filmjátékát.
Nem merek ezekről a pillanatokról úgy beszélni, ahogy eltettem őket magamban. Mit hinnének rólam, ha azt mondanám: kettőnk kapcsolatának tán legmeghittebb pillanatai voltak ezek.
Mert a k k o r és o t t Te csak az enyém voltál. Elmondhattam Neked mindent, ami én voltam Benned és Te voltál bennem. Csendes elmúlásoddal csiholtad ki belőlem azt az érzést, amelyet holtomig őrzök s amelyről soha, senki nem fogja megtudni, nem tudhatja, milyen is volt igazán.

++++++++++++++++++++++++++

Ő elment és engem itthagyott a "spitzen". Hátra már hiába nézek, csak emlékködbe burkolózott szeretteket látok. Már csak előre tekinthetek, ott vannak azok, akiket szeretek s kik engem is szeretnek.

++++++++++++++++++++++++++

Belenéztél az írásomba, Drága?
Megértettél, megéreztél újra, mint ahogy én tehettem Veled,
Köszönöm, hogy mindíg velem vagy és Veled lehetek!