ARS LITERATURICA
(avagy gondolatok az írogatásról)

A hírneves író, irodalmár, esztéta, kritikus figyelemreméltó gondolatait olvasom. Nagy odafigyeléssel és tisztelettel, amilyen a magamfajta írogatótól elvártható.A szerző hatalmas tablót fest a jelenkor magyar irodalmának megannyi gondjáról-bajáról és szenvedély nélkül -ám félreérthetetlen ellenérzéssel- szót ejt az irodalom kerítése körül ólálkodó "fűzfaféleségek"-ről.

"Tíz ember közül ma egy feltétlenül írással foglalkozik -mondja az irodalmász-, anélkül, hogy eldöntené: kihez, mit és miért akar szólni!"
Nos, ez volt az első döfés, amely továbbgondolkodásra serkentett. Merthogy én is egy lennék a tíz közül. Most hát csak azt kell vizsgálnom: tudom-e, hogy kihez és mit akarok szólni és voltaképpen miért is ülök néha írógépemhez, hogy szavakba öntsem magam.

Igen! Tudom!

Másoknak akarok önmagamról, önmagamhoz akarok másokról beszélni, szólni.Folyamatosan. Bevilágítani a sokszor meg sem pillantható lélekzugokba, előhalászni kérges emlékhadak alól a régmúlt pillanat pasztell-szösszenetét, s újraélni az újraélhetetlent.

Aztán mit is írok? Hát mindent! Mindent, ami én vagyok-lettem attól, ami átviharzik rajtam, ami ettől bennem és belőlem szublimálódik.

S hogy miért? Ócska válasz lenne, ha azt mondanám: csak? És én azt mondom: csak!

Mert ha leírom mindazt, amit leírok, megkönnyebbülök, szomorúbb vagy boldogabb, türelmetlenebb vagy reményteljesebb leszek, de megsokszoroz a pillanat-adta önmagam, mélyebben, többet s tán még többször is élek.

"Kóros tünet ez a grafomán emberhad"- folytatja elmélkedését az ítész. Ámbár mintha kihallanám: nemcsak emberhadra, de a jelenségekre és körülményekre, mondjuk ki: a társadalomra is értette a félre sem magyarázható diagnózist.

Szóval, hogy baj van a társadalommal? Hogy megannyi kóros jel és jelenség miatt szükség-analízisre szorul? Nos, hát akkor egyenesben volnánk.

Beteg, de legalábbis kórtünetes a társadalom, gyógyíthatatlannak tűnő szimptómákkal küszködnek tagjai, akik közül egyik-másik (minden tizedik!) tollhoz, írógéphez nyúl, kiírja magából feszültségét, szerelmét, terveit, reményeit, múltját.

"Aktív hallgatás helyett passzív zajkeltéssel foglalkoznak a grafománok" - vádol a tudós. És társadalmi szempontból bizonyára igaza van. Ő úgy látja, hogy mindezt az energiát másra, hasznosra is lehetne és kellene fordítani és nem haszontalan, áttételesen bűnösnek, sőt társadalomellenesnek deklarált akciókra, tevékenységre. Lám: aspektus dolga minden. Ez is!

"Az írással foglalkozók aztán egyfajta paranoid attitűdöt vesznek fel, s játsszák Don Quijotét, donquijotei pátoszok nélkül, vívják a maguk szélmalomharcát s nem tudják mi ellen".

Biztos igaza van. De be kéne látnia: szorult egy világban élünk, s "harcunk" -ha szükségét érezzük, hogy legyen- csak önmagunk által ismert és elismert premisszák ellen támad, vívnunk csak erőnknek megfelelő ellennel merünk, többre nemcsak képesek, de bátrak sem vagyunk.

Vagyishogy ez a befelé-kacsintgatás, ez a kutya-farka-körül rohangálás, ez a paranoid attitűdség minden íróember számára narkotikum, szükség, eleven erő. Képességtől, készségtől és tán kicsit az értelemtől is függ: mégis mennyire független gondolat-szülőjétől, mennyire absztrahált társadalmi, emberi és filozófiai értelemben, egyszóval: mennyi nem felesleges teljesen belőle. Mennyi képes szolgálni íróját és mennyi -ha van!- az olvasót.

Mert mindvégig remélem, hogy a szerző nem a profi írókról beszél. Ámbár azt is: nem a magamfajta fűzfapoétákról. Inkább csak a publikálást keresőkről.
Mindegy, ha már védekezem, folytatom tovább.

"Ezek az emberek aztán befelé-szemlélődésük következtében annyira összekutyulják magukat, hogy már önmagukkal sem nyugszanak!" - tesz pontot gondolatai végére az író.

Mégiscsak rólam (is) beszél! S számomra nem is adhatott volna jobb slusszpoént. Mert talán egy kicsit tényleg így van. Befelé nézegetünk, boncolgatunk, ízlelgetünk, szintetizálunk, indokolunk s közben ezernyi oldalról vizsgáljuk a dolgokat s benne önmagunkat. Ilyenkor olyan sok önmagunkkal találkozunk, hogy egyértelműen, világosan, definitíve nem is tudjuk, milyenek is vagyunk voltaképpen. Legfeljebb azt, hogy ilyenek is, meg olyanok is, mindenfélék.

De ha így van akkor megadjuk magunknak grafománoknak az a többletet, amit az önmagunk-kreálta laboratóriumainkban önmagunknak s másoknak állítunk elő. Hogy szebbnek, tsrtalmasabbnak, értelmesebbnek látsszék ettől a világ.

Hogy eközben elidegenedünk egymástól, a világtól és dolgaitól?
Istenuccse így van!

De félretolom az írógépet, letészem a tollat, s többé egy gondolatomat sem vetem papírra, hogyha az ítész, ítész-emnbertársaim fogadják, ígérni merik, hogy enélkül nem lesz okom elidegenedésre, önmagamhoz való menekülésre és a világ egy icipici megvetésére.


(Utóirat 2005 novemberében.)

Már azon is gondolkodtam: érdemes-e, illik-e és szükséges-e bármit is hozzáfűzni több, mint 13 éve született gondolataimhoz.
Úgy véltem: igen!
Mert ebben a felgyorsult, ritmusában néha követhetetlen és következetlen világban egyre inkább azt érzem: igaza volt és van az ítésznek mindabban, amit egykor Pythia kései utódaként elmondott.
Megöregedtem? Magam is konzervatív módon szemlélem a dolgokat?
Nem! Ez ellen tiltakozom! (Ettől persze rögtön gyanússá válok magam előtt.)

De a nyitottságnak, a tartalmatlanságnak, a bulvarizmusnak az a fajtája és főként mennyisége, amely elárasztja a ma "irodalmát", inkább aggasztó és elkeresítő, mintsem reményt-adó abban a tekintetben, hogy a "Gondolatok a könyvtárban" klasszikus ígéretei és kívánt eredményei megvalósulhatnak.

1992