BENJÁMIN LETTEM ÚJRA
((70. születésnapomra))

Tegnaptól -miként Titus Maccius Plautus katonája- magam is hetvenkedhetem. Okom s jogom is van hozzá. Miként viszont elveszítettem ahhoz való jogom, hogy bármikor, bárhol hatvankodhassam.
Bekopogtam a Sors nekem kínált kapuján és bebocsátást kértem.
Megkaptam!

Most itt vagyok a WHO öregkornak regisztrált testületében.
Mert tegnap még az idősek között lehettem.
Ám ebben az új státusban is van némi öröm. Megbenjáminosodtam ugyanis.
Mert míg tegnapelőtt legkorosabb idősek közé tartoztam, ma már a legfiatalabb öreg lehetek és vagyok.

E megfellebbezhetetlen állapot okán-nyomán eszembe jutnak korábbi megbenjáminosodásom apró történetei.

Hétévesen kerültem először internátusba. Amolyan kései móricz-zsigmondi helyzetben találtam magam. Ductorom -akinek annak rendje és módja szerint ki voltam szolgáltatva- a maga 14 évének minden öntudatával szabadon rendelkezhetett velem. Ő bonthatta fel a nevemre érkező csomagokat, Ő mondta meg, mi illeti meg mindabból Őt és vele egykorú ductor-társait.
A kapcsolat -ha megszelidített formában is- a modern rabszolgatartás prototípusa lehetett és volt.

Töredelmesen bevallom, hogy amikor magam is ductor lettem, méltón képviseltem mindazokat a jogokat, amelyeket az eddig velem szemben alkalmazott hagyományok nyomán tennem lehetett és kellett!.
Mégis: innen nézve milyen csodálatosan szép, mennyi kitörölhetetlen emlékkel gazdag korban élhettem benjámini életemet.

Később, amikor felsőbb gimnázistaként már mocorogni kezdett bennem s társaimban valamiféle felpumpált öntudat, büszkén viseltük az egyensapkát, büszkék voltunk az Alma Materre s igyekeztünk úgy viselkedni,(bár még mindíg Benjáminként) hogy az se valljon szégyent velünk.
Az Élet Kapujában állva kezdtük elhinni, hogy teljes jogú tagjai leszünk -persze nyálasszájú Benjáminként- a ránk váró társadalomnak.
Bár amikor az iskola 5, 10 és ki tudja még hány évvel azelőtt végzett öregdiákjai úgy a Te Deum előtti hetekben az iskolában adtak egymásnak randevút, kissé lelohadt bennünk a kivagyiság.

Mert nekünk bácsi volt a 28-30 éves, frissen diplomázott jogász, orvos, fekete pantallójában, bojtos kardjával, csákójában díszelgő katonatiszt, a városszerte ismert vállalkozó, a dandyságát rátarti módon viselő ficsúr és mindenfajta öregdiák.

Aztán kinyílt a kapu s mindannyiunknak feladatot osztott a Sors.
Tagja lehettem Hal Józsi bácsi (kinek méltó emlékét ma utcanév és iskola őrzi Pécsett) csapatának. A történelem viharában megsérült egzisztenciák, nagytudású, ám a társadalom sommás ítélete miatt perifériára szorult szakemberek között dolgozhattam. A tagok majd mindegyike akár apám is lehetett volna, de akadt, ki nagyapám-korabeli kollégám volt.
Itt aztán igazán Benjáminnak érezhettem magam.

Gyér ismereteim és a szakmában semmire nem használható élettapasztalatom nemcsak korom, de felkészültségem maitt is a hierarchia aljára szorítottak.
Máig hálásan gondolok Józsi bácsira, aki számtalanszor kutatta, vizsgálta véleményemet, szinte provokálta hebrencskedő, fékezhetetlen életkedvemből táplálkozó kritikai megjegyzéseimet.

Ő, mint a magyar egészségügy első Kossuth-díjas jelöltje (mert a múltban vállalat szerepe és osztályhelyzete miatt politikai okokból a díjat mégsem kapta meg!), a város díszpolgárta nemcsak emberségben, de vezetői képességét tekintve is toronymagasan állt mindannyiunk felett.
Nyilvánvaló hát, hogy véleményemre, megnyilvánulásaimra nem azért volt kíváncsi, mert "tanácsaim" nélkül aligha ment volna bármire is és döccent volna a szekér, de magához emelő magatartásával úgy nevelt és oktatotzt, hogy maga szinte mindezt észre sem vettem.

Később, amikor már feladataim mellett némi felelősség is terhelt, de sokszor gondolhattam vissza és vehettem hasznosan igénybe el-elszórt tanításait!

(Maradandó emlékem, hogy egyízben közösen mentünk reggel munkahelyünkre. A Megye utcát a Kulich Gyula utcával összekötő negyven lépcsőn szeme láttára úgy rohantam fel, hogy hármasával-négyesével szedtem a lépcsőfokokat, mint ahogy az akkor koromhoz és temperamentumomhoz illett.
Másnap csendesen mosolyogva jegyezte meg: "Majd gondolj rám, ha egyszer, mégha csak egy pillanatra is, meg kell állnod egy lépcsősor közepén, hogy kiszusszantsd magad!"
Minek tagadnom, hogy azóta sokszor eszembe jut figyelmeztető mondata s ha a lépőcsősoron ballagva meg-megállok, hogy "gyönyörködjem a tájban", felidéződnek bennem intelmei és segítőkész szeretete.)

Az Idő azonban ezt a Benjáminságot is elorozta tőlem.
A családban azonban sokáig lehettem és voltam Benjámin.
Betöltöttem a "lóti-futi" szerepét, a "fogjuk meg és vigyed!" megtisztelő státuszát.

Naná, hogy kitörő örömmel fogadtam előbb lányom, majd fiam születését abban a hitben, hogy benjáminságomat átadhatom nekik.
Sok-sok évnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ezt megtehessem.
Most azonban -mint fentebb mondtam- újra Benjámin lehetek.

A WHO által regisztrált csapat Benjáminja.
A legfiatalabb öregek közé tartozom!

De ez is, miként a többi benbjáminság, csupán múló állapot.
Holnap újak lépnek a helyembe s egyszercsak azon kaphatom magam, hogy a matuzsálemek karába tartozom.

Ámbár azok között is elkél egy Benjámin!
No, ezt még megvárom!