KENNY ROGERS, 1987.jan.30 (féltékenységből) Robbanásként ért a fájdalom, furcsa góca volt az időnek, háromméretű pillanat volt, múlt, jelen, jövő kergetőztek. Megfogyatkozott a valóság csak az in flagranti maradt, könyvtárra valót gondolkodtam egy tizedmásodperc alatt. Az emlékeiddel ölelkeztél s ez petárdaként robbant bennem, s most nem tudom: itt legyek-e Nálad vagy legjobb lenne csendesen elmennem. Egy kép zavart meg, egy mosoly, ölelések, csókok, becézgető szavak, szerelem, ígéret övezett nemrég. de most én vagyok Neked, CSAK ÉN! s követelem jussom: TÉGED! Engem ölelj, engem szeress, engem becézz s felejtsd az emléket. A mosolyod enyém legyen, öled is engem fogadjon csupán, én gyenge vagyok, s nem tudok kullogni az emlékeid után. Harcot vívni sem vagyok erős, adni is csak magamat tudom, velem gyere, CSAK VELEM, fogd a kezem, előre kell mennünk ezen az úton. Felejts hát mindent, mi csak gyanakvást neurózist, káoszt, poklot hoz. Rohanj hozzám e meddő nullpontról e tisztább, eszményi viszonyokhoz. S mivel felemás kötöttségnek termékeny vége sosem lesz, viszem ügyem más fórum elé, és fellebbezek a szerelemhez. Tüzelhet még tűnt vonzalom láza hozzánk is már ezernyi emlék tapad, szerelmünk forró, mint a láva, de ne próbáld elrejteni magad. Annyi minden történt már velünk, add, hogy még nagyon soká szeresselek, s ha tízezer éjszakánk van hátra, ne engedd, hogy valaha is elfelejtselek. Fohász: Óh, jaj, mikor lesz nyugalmam már, gránit hit, létörömmel tele, mikor oszlik el bennem e középkori. hűvös-dogmás féltékenység szelleme? 1987