JANKÓ
(őseim II.)

Van, ki Jancsinak, esetleg Jancsikának születik, később Jánossá avanzsál, s ha a Sors bő élettel ajándékozza meg, János bácsi is lehet belőle.
Ő Jankónak született és az is maradt haláláig.

Ortodox sváb családból, ahol az anya messzire sugározta magából a svábság minden riasztó jelét, az apa mosolytalanul élte életét, s bőbeszédű, mindíg zsörtölődő felesége mellett még hangtalanul is.
A szülők Pécsváradon vásároltak szőlőt, amit az apa, mint harminc évig a püspöki uradalom fővincellérje -ma úgy mondanák: végkielégítésből- telepített magának. Gondos és hozzáértő szőlősgazda lévén sorra nyerte a különféle borversenyek első díjait, így fiát, Jankót is szőlőművelésre szánta.

Jankónak azonban nem fűlt a foga az atyai szándékhoz. Elvégezte hát a felsőfokú számadói-pénzügyi stúdiumokat s így került Szentlőrincre adóhivatali tisztviselőenk. Dinamikus, életszerető és -kedvelő fiatalember volt. A Weber-fogadó, vagy ismertebb nevén az úrikocsma mindennapos vendégeként sokszor kihallatszott zengő baritonja, amikor az öregebb Horváth Palival húzatta kedvenc nótáit.

A kocsmával szemben lakott Magdus, a helybéli orvos lánya. Csudaszép lány lévén akadt is udvarlója elegendő. De Magdus fütyült a dencsházi földbirtokos, a csatahelyi tábornok fia és a később főispánná lett H. István kérő ajánlataira. Neki csak Jankó kellett, a mulatós, a vidám, a mindíg a társaság középpontjában lubickoló fenegyerek, amolyan századeleji macsó.

Jankó hamar vette a jeleket és egyre többet és jobban óvakodott Magdus közelébe. Ettől csupán négy ember próbálta visszatartani: Jankó szülei és Magduséi.
Mindhiába!
Minden igyekezet hamvába holt, s amikor Magdust zord atyja Nagybecskerekre akarta küldeni, hogy Jankótól legalább egy időre elválassza, a szerelmes lány 19 évesen felmászott a főszolgabírói hivatal előtti nyárfa legmagasabb csúcsára és kijelentette, mindaddíg nem jön le, míg a szülők bele nem egyeznek Jankóval kötendő házasságába.

Az esküvő után Jankó nagyszerű ajánlatot kapott báró Prónay Páltól, a magyar fehérgárda vezéreként titulált foldbirtokostól, lenne-e jószágkormányzója Hatvan melletti, herédi birtokának. Jankó kapva kapott az ajánlaton és Magdussal együtt boldogan költöztek az uradalmi intézőt megillető pompás lakásba. Jankó hatalmas erővel és energiával fogott munkájához, Magdus hamar beletanult a neki addig idegen háztáji gazdálkodásba. Ellátták saját termelvényeikkel a hatvani piacot is, s Jankó ajándékaként Magdus az így keresett pénzt időnként budapesti kirándulásaink költhette kényére-kedvére.
Szerelmük példás volt, munkájuk eredményes.

Virágzott a Jankó-vezette gazdaság, sikeresen szaladt alattuk a Sors szekere. Jankó kevés szabadidejében verselgetett, jeleneteket, színdarabokat írogatott. Ha tehette, bement Hatvanba, ahol a Vértes-féle staggione-társulat pihente nyári körútjainak fáradalmait. Szoros barátságba került a komédiásokkal, akik szívesen adták elő jeleneteit, egyik -Dózsáról írt, így történelminek szánt- darabját is. Sőt egyszer egy vidám kabaréjelentben egy kisebb szerepben még őt is felcitálták a színpadra.

Az öreg báró nagy megelégedésére és meglepetésére egyik húsvétkor a herédi kastély előtti parkban passiójátékot mutatott be. A szereplők mind egy szálig a summás-cselédek soraiból verbuválódtak, Jankó Kajafás szerepében volt az egyetlen "úr" közöttük.

Megszületett Jankó két fiúgyermeke, a boldogság mindennapos volt a háznál.

A öreg bárónak egyetlen szenvedélye maradt meg a valamikoriakból: a lóverseny. Az alagi istállóból három lova is futott a neves derbyken, nem is sikertelenül. Hírét vette, hogy Bécsben lóárverés lesz és annak is, hogy kiváló lovak kerülnek kalapács alá. Elküldte hát Jankót, mindenképpen szerezzen neki a listán megjelöltek közül egyet.

Jankó hosszú napok múlva tért haza ló nélkül, de ami még szomorúbb volt: a rábízott pénz alig egyharmadával. A többi ott maradt valamelyik bécsi játékkaszinóban. Az öreg báró összeráncolt homlokkal rótta meg Jankót és megfogadtatta vele, hogy ilyen szégyent nem hoz többet a fejére. Jankó fogadkozott, de a pénz mellett mintha a bécsi kaszinóban vesztette volna el munkakedvét, akaraterejét, eddig dícséretes képességeit is.

Mind többet járt Hatvanba, Gödöllőre, most már nem a színtársulathoz, de kéteshírű kaszinókba, klubokba sőt -mit szépítsük?- kocsmákba hajnalig tartó mulatozásokra.
Magdus nem győzte a reggelenként felsorakozó munkavezetőket megnyugtatni: Jankó már kilovagolt, keressék a birtokon. Pedig Jankó másnaposan, borotváltalanul -amit Magdus mindíg nagyon nehezményezett- hevert az ágyán napestig. Hogy aztán megint Hatvanban találja az éjszaka.

A birtok is megérezte Jankó sorsfordulását, házassága is szétesőben volt. És amikor az öreg báró -szavai szerint fájdalommal- el kellett hogy bocsássa Jankót, haza már úgy költöztek, hogy Magdus kisebbik fiával Szentlőrincre, Jankó a nagyobbikkal Pécsváradra költözött.

Jankó megpróbálta kiheverni kudarcait. Halálosan szerelmes volt Magdusba, újra szerette volna maga mellett tudni imádott asszonyát. Magdus azonban hajthatatlannak bizonyult. Jankó haláláig nem heverte ki Magdus visszautasítását, soha többet még nő közelébe sem férkőzött, szerelmét vigyázta, óvta, megverselte, végigszenvedte.

Második, ám ezidőben szilajabb kedélyét, kedvességét és humorát az őt szívesen visszafogadó pécsváradi barátokra, társaságra zúdította. Az akkori rendezvények fő szervezője és mozgatója, a pécsváradi társasági élet középpontja volt.

1944 őszén SAS behívót kapott. A frontra indulás előtti napon Pécsről, eltávozási engedéllyel rejtvénypályázaton nyert motorkerékpárjával hazament elbúcsúzni szüleitől. Útközben megcsúszott a jeges úton, szilánkosra törte a lábát, amit a pécsi Hadikórházban Mezsibovszkíj lengyel katonaorvos azonnal amputált. Bizonyos hogy békeidőben konzervatív kezeléssel a láb megmenthető lett volna.

Janó lába elvesztése után is szenvedélyesen vadászott, huncutul-nevetve mondta: neki annyi előnye van ebből, hogy nem kell kerülgetnie a tócsákat. Magam láttam, hogy a zengővárkonyi patakba helyezett rákász-rácsákat úgy telepítette, hogy falábával a patakban állt, így tudta a rácsákat a legzegzugosabb partrészekbe helyezni. Nem is eredménytelenül!
Egy-egy vasárap hátizsáknyi rákkal tértünk haza, pirosra főztük és jóízűen elcsemegéztük. (Ma már tán csíbor sincs az egykor halban, rákban gazdag hegyi patakban!)

Aztán egyszercsak megint a pohár után nyúlt. Tán apja halála váltotta ki belőle ezt, akinek száraz szigora alól Jankó most felszabadultabbnak érezhette magát. Egyre többet ivott és egyre inkább kezdett hasonlítani valamikori, saját sorsát kettészelő énjére. Egyedül maradt anyja hiába viaskodott Jankóval, aki kialvatlanul, borotválatlanul, a lumpok megannyi jelével arcán és ruházatán mozgott az emberek között. Tisztségéről -akkor már adóhivatali főtanácsos volt!- lemondatták.

Níyugdíjba ment és a pokol ekkor szakadt rá igazán. Már nem törődött semmivel, anyjával állandó harcban állt. Ha nem ivott az elvonás félreérthetetlen jelei mutatkoztak rajta. Most már anyja adott neki egy-egy deci bort, hogy megszűntesse ideig-óráig az elvonással járó tünteteket.

Csak a szeme és időnként kitisztuló szelleme volt a régi. Fergeteges humora, kiváló verselési képessége robbanásszerűen tört ki belőle. Ekkor írta számtalan, ma is ismert magyarnóta szövegét, kedvenc négysorosait. Ám az idő könyörtelenül rásütötte bélyegét fizikai állapotára. Nagyobbik fia orvossá avatásakor magam vittem fel ölben a negyedik emeleti lakásba. Akkor már 42 kiló volt csupán.

A csont-tbc elhatalmasodott rajta, lassan húnyt ki belőle az élet, de a szeme, a csodálatosan emberi, az életet szeretni akaró és egykor okosan tudó lélektükre változatlan fénnyel ragyogott.

Hogy csinálta? Rejtély!

Ebben az évben lesz száz éve, hogy született, ötven, hogy elment.

Jankó az Édesapám volt!

Ma is az!

"Lehet bűn nélkül élni?
Az nem is élet!
Ezt még némely keresztény szentek Is sejtették."
(Füst Milán)

2002