REPETA
((műsorkritika némi nosztalgiával))

Imádom a repetát!

No nem a katonakorombéli, cserkészkolbásszal ízesített, gulyáságyúból elővarázsolt felesborsóra, közismertebb nevén a betonfőzelékre gondolok. Ámbár egy kiadós éjszakai menetgyakorlat, netán a forró kifutópályán órákig tarto alaki kiképzés után bíz' nem vetettem meg a duplát abból sem.
Én e vallomást délutánonként a felcseperedő ifjúságnak az MTV2-n sugárzott "szakmai továbbképzésnek" adresszálom.

Szóval a nagybetűs "Repetá"-ról beszélek.

Nagyon szeretem a repetai történelem órákat.Márcsak azért is, mert számtalan fékezhetetlen gondolatot ébreszt, kelt bennem. Kíváncsian hallgatom azokat a szempontokat és látószögeket, amelyek okán-nyomán az elmúlt évtizedek történéseit boncolgatják, minősítik. Magam mind többet tanulok ezekből az órákból. Miközben rá kell jönnöm, hogy korántsem olyan időben éltem, mint eddig hittem.

Siheder koromban a "csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország menyország!" ideológiája volt divatban. Meg a "Nem, nem, soha!" A hozzávaló angyalos címerrel.
Később -igaz megnyugtatóan rövid ideig, ám annál több kegyetlenséget produkáló- sávos lobogó volt a nyerő.
Majd a Kossuth-címeres trikolor éveit éltük.
Mígnem beköszöntött a búzakalászos, ötágú-csillagos lobogó korszaka.
A lobogókkal együtt sűrűn váltogatták egymást az aktuális szlogenek.
"Nemzetközivé-é-é-é lesz holnapra a világ!" - énekelgettük. Elgondolkodtat, milyen sokan szégyellik, tagadják, hogy maguk is kórustagok voltak.
Aztán nem kis áldozat árán ismét a Kossuth-címer időszaka köszöntött ránk. Ebben az időben kilyuggatott lobogóval hirdettük világszemléletünket. Nem sokáig.

Újra jött a búzakalászos korszak.
Aztzán eljövendett a régről ismert koronás címer ideje, igaz, angyalok nélkül. Most már tizenöt millió magyarról beszéltünk, ám a menyországi magyarhonról csak anakronisztikus víziókban álmodoztak gőzösfejű magyarok.
A törtnénelem órák hangvétele és hitele tehát változó. Dicsőséges múlt mellett elítélendnő korszakokról mondunk summázott bírálatot, hangunk felerősödött, hitünket és vágyainkat nem egyszer kellemetlenkedő modorban próbáljuk széthinteni a világban.

Ám bárhogyis van, a történelem órákat talán éppen ezért nagyon kedvelem.
De nem vagyok másként a biológia órákkal sem.
Igaz ugyan, hogy az ismeretek özöne fel-felpiszkálja sohasem szunnyadó hipochondriámat, miközben rádöbbenek, hogy utolérhetetlen teremtvénye vagyok az Úrnak (mint mindenki más), s hogy milliárdnyi sejtem, alkatrészem és csodálatosan komputerizált funkcióim állandó veszélynek vannak kitéve.
Így fájdalommal és némi szégyenérzettel ötvözötten kell tudomásul vennem, hogy múlandó vagyok. Hallgatva az ismereteket, rá kell jönnöm, hogy féltékenyen konzervált tanaim, melyekre alapozva hittem, hogy késleltetni tudom megöregedésemet, hamisnak bizonyulnak.

Súlyos és megváltoztathatatlan parancsszavak erdejében kószálgatok, miközben a természet időnként felmondja a rászabott kötelezettségeket, s olyan kórok kószálnak kertjeim alatt, melyek erejétől félnem, tartanom kell.
Legjobban azonban a matematika órákat kedvelem.
Mit kedvelem? Egyenesen imádom őket!

A temperamentumos fiatal műsorvezető és az alig valamivel idősebb Tanár Úr felforrósodott ritmusban beszélgetnek. Mintha Karinthy "Tanár úr, kérem!"-jéből léptek volna elő. Nincs kétség: magyaruzl beszélnek. Mégsem értem egy szavukat sem! S amikor az inzerten megjelennek a példák, melyek megoldása számukra csak ujjgyakorlat, végleg bedobom a törölközőt.

Ilyenkor jut eszembe, hogy gimnazista koromban a matézis csúcsa a differenciál-és integrálszámítás volt. Izgultunk érettségi előtt, nehogy Fortuna hűtlen legyen hozzánk és nekünk jusson a maturámn bármelyik is.
Naná, hogy a differenciál-számítást kaptam tételül. Az akkor és azóta is ismeretlennek tűnő kérdés alaptéziseiről nekem kellett beszámolnom a jobbára (és véletlenül) matematika tanárok által alakult zsűri előtt.
Mai napig sincs sejtelmem, hogy oldottam meg mindezt, mit haboghattam ott és akkor össze.
Végülis sikerült maturálnom.

(Ami Foruna istenasszony "hűtlenségét" illeti, későbbi életem során szívesen viseltem volna csak annyit, amennyivel akkor ajándékozott meg, s amennyiről akkor azt hittem: elviselhetetlen, ez a pechek csúcsa!)

Rémálmaiban időnként még ma is visszaköszön a kép, amint izzadó tenyérrel állok a semmi jót nem sugalló fekete tábla előtt s csak Székely Tanár Úr (Isten nyugtassa!) bíztató pillantásaiban és jóságában reménykedhetek.
Ezek a maiak úgy dobálóznak a nekem idegen szavakkal, kifejezésekkel és képletekkel, mint akik az anyatejjel szívták magukba a tudományt.
Tudományukért, újabb és újabb ismeretekre éhes agyukért, de leginkább korukért és elszántságukért írígylem őket. Mint ahogy írígylem legkisebb unokámat, aki úgy bűvészkedik a számítógép manuálján, mint Fischer Annie tette egykoron Beethoven-szonátákat játszva a fekete-fehér zongorabillentyűkön.

Aztán jön a slusszpoén!

A Tanár Úr házifeladatot ad ifjú hallgatóságának.
Én csak bámulom az inzertet, a szavakat is alig értemn, a példa megoldásának reménye legkisebb sejteimben sem kel életre.

A Tanár Úr nyert! Legalábbis nálam! Olyant tud kérdezni, amihez halvány lila gőzöm sincs.

De azért én is tudok tőle kérdezni valamit, amire minden bizonnyal csak nehézségek árán tud válaszolni.
Ha egyáltalán tud!

Íme a példám:
Sajtójelentések szerint január elsejétől 10-15-20 százalékkal emelkednek a közlekedés, az élelmiszerek, a távbeszélés, a gyógyszerek és a ki-tudja-még-mi-nem árai.
Kérdésem: hogyan lesz ebből a megtáltosodott inflációból év végére egyszámjegyű pénzromlás?
És még az a veszély is fenyeget, hogy e tekintetben repeta is lehetséges!
De akkor nyomban és egyszer-s-mindenkorra felmondok a repeta iránt eddig táplált érzelmeimnek!

(2005-ben, utólagosan tett megjegyzésem:
A kedves Olvasó gondoljon vissza az 1998-as év gazdasági eseményeire és abban az aspektusban a fentiek nem is ironikus következtetések, a jogos aggódás pddig nem is tűnik alaptalannak.)