KÉT SORS, EGY ÉLET
(életutak.-II.)

"Amit az ifjúságnak a külvilágban kell megtalálnia,
azt az öregedő ember önmagában keresse."
(Carl Gustav Jung)

Jancsival a gimnázium első évében hozott össze a sors. Ha van szerelem első látásra, kell lennie barátságnak is ugyanebből a fajtából. Mi ennek az "első látásnak" estünk áldozatul. Kitartó, majdnem ötven évig tartó, csak a halál által széjjelszakított barátságunk igazolta várakozásainkat. Pedig mind kívül, mind belül egy összeférhetetlenül más világ képviselői voltunk, felfogásunk mindarról, aminek mentén életutunkat alakítottuk, szöges ellentétben állt minden elvártható egymáshoz-igazodással szemben támasztható követelménnyel.

Kezdjük mindját a külső jegyekkel. Jancsi legalább húsz centivel alacsonyabbról ismerkedett a világgal, mint jómagam. A kamaszodás akcelerációs éveiben ez a különbség még nőtt is valamelyest. Az így képződött különbségből származó groteszkséget egyszerűen hangsúlyoztuk. Valahányszor együtt jártunk-keltünk (s ha tehettük, így is volt) Jancsi mindíg az úttesten, a járdaszegély mellett masírozott, én meg a járdán, amitől aztán a különbség nevetségessé vált. Amolyan Zoro-Huru állapotban sétálgattunk, sűrűn feltéve egymásnak a gyermeteg kérdést (úgy persze, hogy lehetőleg minél többen hallják!) "milyen idő van odalent?" vagy "nem szédülsz ott a magasban?"

A külsőség azonban nem minden, sőt ha természetünket vesszük górcső alá, akár azt is mondhatnám: bakfitty! A világszemlélet, az alaptermészet, a dolgokról való ítélkezés, a másokhoz, mindenhez igazodni tudás és akarás különbözősége, az már döfi, az volt igazán izgalmas. Alighanem megfogalmazhatatlanul ezt kerestük már akkor is egymásban, amikor még nem szokás, hogy az embernek elképzelései, tervei legyenek a világgal. Legfeljebb elvárásai.
Az évek múltán ezek a különbségek óriásivá nőttek. Jancsiban én a jövőt láttam, jóllehet halvány sejtelmem sem volt arról, milyen is lesz a jövő
Tán mert Jancsi szabadossága, törvényt és megkötöttséget nem ismerő hányavetisége mellett a ma Ganxszta Zolee-féle pökhendiség bátran elbújhatott volna.
Jancsinak semmi nem volt szent.

Csak az Olvasó erkölcsi érzésének tiszteletbentartása miatt hallgatom el különféle manipulációit, lázadásait, fennhéjázásait. Amelyek még a mai erkölcsi normákat is bőven túllépnék. Káromkodásai eget ostromlók voltak, ám elgondolkodom, a használt szavak és fogalmak miként nyerhettek polgárjogot a mai legifjabbaknál. Mert tessék csak egyszer iskolai kirajzásnál belehallgatni a 7-8 éves nebulók társalgásaiba.

Emellett Jancsinak mindíg lázadhatnékja támadt. Minden jelenséget bőszavúan kommentált, ellenszegült a legjobb indulatoknak is, öntörvényszerűen élte életét, szabta és határozta meg szélesretárt korlátait.

Blőd viccei ma is mosolyra derítenek, jóllehet nem egy közülük otromba volt, estenként sértő, bántó, néha még megalázó is. Előttem van az a tréfája, amely egy falusi kerítésre kifüggesztett hirdetés nyomán született.

"Naposcsibék minden mennyiségben kaphatók!"- így a felirat.

Jancsi bement a házba, egy órán keresztül faggatta a csibenevelő házaspárt, kikérdezve őket az általuk ajánlott csirkék biológiai együtthatóiról, a neveléssel és tartással kapcsolatos előírásokról és a tankönyvekből ellesett ismereteivel folyamatosan bombázta az egyre jobban elaléló emberpárt. Aztán rátért a leglényegesebb kérdésre: valóban minden mennyiségben képes-e, hajlandó-e szállítani naposcsibét az ajánlkozó. A már-már apátiába zuhant házaspár ekkor feléledt és harsányan nyugtatta meg Jancsit, hogy ez bizony így van.
Jancsi leült az asztal mellé, elővette a töltőtollát, papírt kért és akkurátusan számolt, miközben újabb és újabb kérdésekkel zaklatta a házaspárt. Aztán komótosan felkelt, zsebrevágta a papírcetlit és kérte:

"Küldjenek nekem egy darab naposcsibét a megadott címre."

Aztán usgyi, kifelé a parasztudvarról. Győztem utánafutni.

Tanulmányaink vége felé -ez ma már a történelem új fejezeteként jegyeztetik- bevezették a "Mindennapi kérdések" című tantárgyat. Nevezhetném ezt akár alattomos agymosásnak is, hiszen a célja az volt, hogy az eleddig polgári és klerikális környezetben felnőtt és tapasztalt ifjúságot az új eszmék felé irányítsa. Ezeken az órákon minden gondolatnak szabad volt teret engedni. G. tanár úr, aki eltöltött már vagy negyven évet a tanári katedrán, volt hivatva levezetni ebbéli stúdiumainkat. Jancsival -akivel egyébként padtársak is voltunk- kitaláltuk a kegyetlen tréfát. Kiosztottuk egymásnak a szerepeket. Így az egyikünk az akkor erkölcsében és politikájában földön fetrengő német ideológiának képviselőjeként lépett fel, másikunk az új, a vörös isten lobogóját lengette.

G. tanár úr tehetetlen volt megnyilvánulásainkkal szemben, akik a forgatókönyv szerint egymás hajába kapaszkodva rikácsoltunk, mint két mutáló kakaspalánta. A következő órán szerepet cseréltünk. Aki eddig konzervatív volt, most vörösre váltott és a tegnap még a világot vörösben láttatóból ömlöttek a náci ideológia szaftos blöffjei.

Jancsi 1949-ben bevonult katonának. A nyugati határra kerülve megpróbált disszidálni.
Katonaként, katonaruhában!
A katonai törvényszék először halálra, majd életfogytiglanra ítélte.

1965-ben szabadult! Akkor találkoztunk újra. És akkor ismertem meg egy embert, aki megérdemli, hogy ebben a visszaemlékezésben úgy írjak róla, ahogy azóta is mindíg emlékszem rá.

Jancsi a börtönben a leköszönt rezsim kiemelkedő képviselőivel, magas műveltségű arisztokratákkal, egykori kormánytagokkal, híres közéletiekkel ült együtt.
Ezek a félreállított és megalázott emberek nem hagyták elveszni Jancsit a börtön idegeket tépázó hűvösségében. Ennek tudható, hogy mikor Jancsi kikerült onnan, folyékonyan beszélt franciául, németül és angolul. Tőlük, azoktól tanulta meg a benti nyelvórákon mindezt és persze viselkedni, viszonyulnia világ dolgaihoz is. Tudományos könyveket olvasott, széleskörű lexikális ismeretek birtokában eligazodott, de szívesen el is igazított bárkit a világ kibogozhatatlan dolgaiban. Közös jóbarátunk D. Ervin, akinek 1949-ben sikerült kivergődnie s aki figyelemreméltó egzisztenciát teremtett magának Bécsben, hívta Jancsit, menne ki hozzá.
Jancsi azonban itthon maradt.

Azt mondta: ha ebben az országban olyan emberek élnek, mint amilyenekkel ő odabent megismerkedett, itthon kell maradnia, mert akkor ez a nemzet minden szépre hivatott.

Sohasem vallotta be, hogy ebben az ítéletében tévedett. Ám a börtönben szerzett betegsége hamar félreállította a tenni-akarók és tudók soraiból. Könyörületből -és nyilvánvaló politikai aspektusból- csupán egy TÜZÉP-telep éjjeliőri állása jutott neki, s ő, aki mindíg minden ellen lázadt, mindennek ellenállt, most békésen tűrte sorsa kegyetlenségeit.

Ha összejöttünk, jókat nevettünk egykorvolt ökörségeinken. Ám mosolya egyre fáradtabb lett és egy hirtelenjött infarktus tett pontot ennek az izgalmas és két fejezetből álló életnek a végére.