CSÍNYTEVÉSEIM

A sztori amit most elmesélni vagyok kész, meglehet hihetetlennek tűnik, mégis szóról szóra igaz.
Olyasfajta történet ez, amelyre azt mondják: ez nem lehet igaz, de jól ki van találva.
Pedig aki emlékszik arra a korra, amely ebben a történetben a főszerepet játssza, akár igazolhat is engem.
Az ötvenes évek elején, amikor a gazdasági élet majd minden terrénumán végigszáguldott az a politikailag irányított tájfun, amely javaiktól fosztotta meg az embereket, nekiálltak, hogy a társadalom tudatát is a politika kedve szerint alakítsák át.
Nemcsak kisiparosok, malomtulajdonosok, gyárosok, de magasabb osztálybéliek, grófok bárók, vitézi címet-rangot viselők mondhattak búcsút az addig élvezett privilégiumoknak.
Durva gaz verte fel a teniszpályákat, lovardák zártak be nem voltak már kaszinótagok, hiszen kaszinók sem és megfosztották az embereket azoktól a javaktól is, amelyek ezeknek az „úri huncutságok”-nak a szolgálatába voltak állíthatók.
Nem lehetett pl. tarokk-kártyát kapni.
Az a kis populáció (családom, barátaink) amelyben felnőttem szenvedélyes tarokkosokból állt.
A hetenként hol az állomásfőnöknél, hol az állatorvosnál, gyógyszerésznél, körtanárnál (ez volt a körzeti orvos szalon-csúfneve) összegyűlt társaságból hamar legalább két tarokkparti alakult.
De az is előfordult, hogy három.
Mert azok a hölgyek akik sok évig a férfiak tarokkpartijában játszhattak, már olyan képességekre tettek szert, amelyek indokolták egy külön női parti létrejöttét.
(Kissé maliciózusan jegyzem meg -de igazat beszélek!- a férfiak nagy örömére.)
A politika és annak szelleme ugyan mindent elkövetett hogy a legszigorúbb magánéletbe is beleüsse az orrát, ezt a hetzenként rendszeresen ismétlődő rítust mégsem tudta száműzni a szórakozás palettájáról.
Csakhogy a tarokkozáshoz eszköz, nevezetesen tarokk-kártya is szükségeltetik.
Az pedig mindenütt elrongyolódni készült. Lassan úgy voltunk, hogy már jobban ismertük a kártya hátlapját, mint az elejét így a legizgalmasabb lépéseket, mint pl. a licit vagy a huszonegy-fogás már nem lengte körül az az izgalom amely jogosan kijárt volna neki.
Város- sőt országszerte nem lehetett tarokk-kártyát kapni, jóllehet tudtuk, hogy Pesten a Rottenbiller utcában lévő, akkor már államosított Piatnik kártyagyár exportra nemcsak hagyományos, de enyhén(?) pikáns képekkel ellátott kártyákat is gyárt.
Ekkor támadt egy ördögi ötletem.
Pesten jártamban elmentem a Piatnik gyárba és már a portánál igen tört és alig érthető magyar nyelven előadtam, hogy az Igazgató
Elvtárssal volna megbeszélnivalóm.
Nem volt nehéz eljutnom a főnökségig és egy igen kedves, munkáskáderből lett igazgató fogadott.
(Itt meg kell állnom egy pillanatra.
Ifjaknak és görögpótlósoknak meg kell magyaráznom mi is volt az a munkáskáder-igazgató.
Az echte kiköpött munkásokból, esztergályosok, vasmunkások bányászok stb. soraiból a Párt (nagy P-vel, mert csak egy volt már!) olyan tagokat verbuvált államosított intézmények vezetői pozícióiba, akik biztosították, hogy a központi irányelvek úgy kerülnek megvalósításra, ahogy azt ott fönt elvárták.
Pécsett is volt egy ilyen igazgató. Megbecsült, városszerte ismert ember, egyébként valamikor villanyszerelő volt az illető.
Kinevezték -ha jól emlékszem- először a PKV (Pécsi Közlekedési Vállalat) élére. Aztán rövid idő múltán rendet teremteni egy másik, majd egy harmadik céghez irányították.
Sz. Ignác(ő volt az) tisztességes ember volt, becsülték szerették. Akiket barátainak tudott vagy közel álltak hozzá, azoknak Náci bácsi volt csupán.
A sors különös iróniája, hogy Náci bácsi auschwitzi túlélő volt s ha valaki nem illetett meg a „náci” szó, hát az ő volt)
De térjünk vissza a Piatnik-gyár igazgatói szobájába.
A protokolláris és kölcsönös üdvözlés után nekiálltam, hogy előadjam kívánságomat.
Úgy törtem a magyar nyelvet, hogy még én sem értettem meg igazán mit is beszélek.
Előadtam hogy görög emigráns vagyok, aki most készül haza óhazájába és mert közeledik a Karácsony, ajándékot szeretnék nekik vinni.
Speciel tarokk-kártyát.
Annyira azért nem voltam érthetetlen, hogy valahonnan egy görög tolmácsot kelljen előteremteni az ügylet megértéséhez és lebonyolításához.
Hiszen görögül csak annyit tudtam, hogy „daktüliosz”, ami annyit jelent, hogy gyűrű és ami a nyelvészek szerint -változó és egymáshoz alig illő magánhangzói miatt- egyik legszebb görög szónak tudható.
Az igazgató megértette kívánságomat és mert ha beszélni akadozva is, de érteni hibátlanul értettem, s tudtam hogy a titkárnőnek kiadott utasítás értelmében rövidesen tarokk-kártya tulajdonos leszek.
Gyorsan hozzáfűztem még mondandómhoz, hogy kiterjedt családdal rendelkezem, s ha netán és esetleg két paklit vihetnék haza, igencsak megdicsőülnék.
A titkárnő ment, még csevegtünk egy-két semleges dologról. Az igazgató az akkor alakulóban lévő Beloiannisz-községről kérdezett. Szerencsémre ez olyan nemzetközi gesztusa volt politikánknak, hogy illet tudni róla egyet-s-mást, így kérdéseire adhattam némi kívánatos politikai színezetű választ. Aztán hirtelen nyílt az ajtó és becsomagolva átadták az igazgatónak a láthatóan két pakli kártyát.
Ő meg kedves mosollyal, némi jókívánsággal fűszerezve átadta nekem.
Még egy-két formális szó és én már kint is voltam a kapun.
Most elárulom, mi tűnhet leginkább hihetetlennek ebben a történetben. Hát az, hogy az igazgató nemcsak, hogy nem kért tőlem semmiféle igazolást pedig az éberség, (amely akkor még a tízparancsolatot is felülírta) ezt megkövetelte volna tőle, de legalább annyit illett volna tudnia, hogy aki az akkori görög történelmi események elől menekülve itt telepedhetett le Magyarországon, haza semmiképpen nem mehetett, vagy ha megtette, lelke volt rajta, hiszen szabadságharcosnak minősült, s mint ilyen, börtön, sőt keményebb büntetés is várhatott rá.
Karácsonykor amikor a szokásos családi szertartás véget ért, mindenki letehette a fa alá ajándékát.
Én a két csomag tarokk-kártyát tettem oda s lettem a nap, sőt az év társasági hőse.
Aki azt hiszi, hogy a most következő poént azért találtam ki, hogy csattanója is legyen ennek a sztorinak, téved.
Aznap este tényleg elfogták a huszonegyesemet.
De ezt tanukkal igazolni már –sajnos- nem tudom.
Ők odafent vannak mindahányan s reményeim szerint majd engem is befogadnak egykor a mennyei tarokkpartiba.

2008