HITBÉLI BOLYONGÁSAIM
(Webber-inspiráció)

"Pihenni jó a hit, de nem visz,
nem mozdít sehogysem tovább,
a kétely komoly férfiököl,
bezúzza a pokol kapuját."
(Theodor Storm)

Hol, hogyan és mikor porlott szét bennem a hit, amelyet a hajnali roráték misztikus köde, a vasárnapi vesperások csendes áhitata, az oltárközelben végzett ministránsi szolgálatok szinpadiassága, a liturgiák merev, ám lelket pezsdítő monotóniája, a Missa Solemnis szájtátian bámult látványossága, az évenként ismételt lelkigyakorlatok néha érthetetlen, ám kötelezően hinni parancsolt filozófiája kovácsolt bennem, nem tudom. Tán a történelem kegyetlen pörölycsapásai alatt vesztettem el azt a rajongani tudó gyermeket, akinek a mindennapi emlékei között ott lelhető fel a rítusok sokszínűsége, a hatalmas orgonaszólók, Virág püspök Úr (akit a közelállók csak Blum Ferinek hívtak) Ecce Sacerdos Magnusos méltóságteljes bevonulása, Halász Béla szívet remegtető tuttijai utolérhetetlen improvizációi közben, az Asperges me gregorián egyszerűsége, Mayer Franci bácsi atyai szeretete és szigora és mindaz, amit a lélek oly szomjasan szívott magába felcseperedő gyermekként, hinni akaró és tudó emberpalántaként. Hogy még a klérussal nemcsak azonosulni tudó, de annak tagjává is válni akaró vágyak és tervek támadjanak bennem, mint annyi mindannyiunkban akkoron.

Mindezt legyűrte az Élet. Amely könyörtelenül, immár teljesen más aspektusból, mintegy nyelvet öltve az eleddig szentnek tudott és hitt tényeknek, tarka szőnyegként terítve elém a realitások, a megcáfolhatatlannak tűnő igazságok talmi filozófiáját, de amely -miért tagadnám?- tudta és le tudta győzni érvekkel a virágba szökkenő hit tarka szirmait. S mint egykoron a megtántoríthatatlan elkötelezettség, úgy most a rácsodálkozás misztériuma és lázadni képes akarata rombolta szét bennem a már-már megkövülő bensőt.

Teltek, múltak az évek, perifériára szorult mindaz, amiért egykor áldozni is tudtam volna. Miként magunk között oly sokan! Volt, hogy átfutott az agyamon az elmúlasztott, elhalasztott csendes belső szemlélődés iránti vágy, még a bánat is meglátogatott, miért is nem teljesítem mindazt, amire a k k o r i hitem és elkötelezettségem inspirálhatott volna. Tán a megöregedés hoz majd némi újjáéledést? -tettem fel a kérdést, de voltaképpen nemigen hittem-reménykedtem annak reneszánszában, amelyre ott belül mégiscsak vágytam.

És akkor meghallottam és láttam Lloyd Webber "Jézus Krisztus szupersztár"-ját. Elementáris erővel burjánzott fel bennem az istenhit, amellyel éppen Webber ajándékozott meg, s amely -napról napra látom és érzem- itt munkál bennem, visszaidézve és remélve gyermekkorom tiszta istenszeretetét, mert úgy adta, láttatta, éreztette meg velem újra az isteni világot, ahogy magam esetlenül, gyermekként egykor meg-megálmodtam, s éppúgy, mint amilyen még akkor volt bennem, amikor elfordultam tőle.

Webber ölébe odaült Polyhymnia, hacsak nem élt vele tartós vadházasságban. Mert ennyi érzelem, ennyi dallamgazdagság, ilyen korszerűvé átültetett ókori mitológiai bravúr csak attól várható el, akit az istenek különösképpen kedvelnek.

Mégis mi az, ami a leginkább tetszett a darabban?

Az, ami megkövesedett, csak az utóbbi évtizedekben, de akkor is nehezen mozdult teológia javára nem írható: isten emberiesítése, elesettsége, azonossága velem, emberszabású rezzenései, hullámhossza. Abban a közegben, amit emberiségnek nevezünk, s ami közkeletűbben társadalomnak hívható. De amely merőben más, mint régenvolt egyedei, amilyen maga Krisztus, a szupersztár. Evangéliumi szövegek nyomában kullogó szentbeszédek hada vígasztal engem és krisztianista testvéreimet, hisz Webber segítségével ezt az isteni világot láthatom, érezhetem, tapinthatom. A tanok csetlő-botló szlogenjei azonban inkább misztifikálják mindezt, itt-ott még félelmessé is teszik, mintsem tüzelnék a vágyat, hogy magam is epekedjem a bizonyosan elérhető, a tapasztalt törvényekkel némiképpen összeegyeztethetetlen jövő, a halál utáni élet után. (Life after life!) Nem teszem, mert számomra az istenség léte nem ott, de már itt megfogható, körülölelhető. Sőt, mert bizton tudhatom kereteimet és korlátaimat, Őt ehhez a kerethez, ezekhez a korlátokhoz igazíthatom.

Itt valósítom meg túlvilágomat és üdvösségemet, ha tudom, miközben nem kell betartanom kitapinthatatlan, ismeretlen és megismerhetetlen törvényeket. Szabadon terjesztem ki hitemet, napsütést imádkozom, teremtek magamnak, ha arra, zord valót és valótlanságot, ha amarra van szükségem.

Webber Krisztusa i t t ember, s az is marad mindvégig. Micsoda katartikus jelenet -s zenében micsoda utolérhetetlen lélekfürdő-, amikor a getszemáni kertben Atyjához fohászkodva maga kéri a megváltó halált. És utolérhetetlenül felemelő, amikor esetlen ember módjára így imádkozik: most tedd Atyám, amíg meg nem gondolom magam!

És mindezt zenében! Micsodában!

Milyen ostorszerű igazsággal pattannak a misztikus tanokon Júdás könyörtelenül igaz szavai. Milyen sokat, milyen majdnem mindent tudott elmondani nyers falzettjével arról és erről a világról egyaránt.

Cárok, császárok, főpapok, főtitkárok, elnökök és ügyeletes vezérek ingoványtalajú félelmére épített gőg uralta a krisztusi kort s uralja mind a mai napig valamennyit.

Krisztus egyedül maradt, egyedül kellett maradnia, mert ebben a világban és bármelyikben is, csupán a szeretet lézersugarával még a fluszpapíron sem lehetne áthatolni.

A világhoz, be kell látnunk, könyörtelenség illik. Fegyverek, jól fényezett ideológiák zsoldjába tömörített gnómok hadára, az igéket lefetyelve nyalogató elostobásított siserehadra, képlékeny gyurmatömegre, amely szolgaian alázza meg önmagát, mert lelkének pollúciója csak így adatik meg. Krisztus végülis egyedül marad!
Mint minden Krisztus!
Az is, amely mindenkié, amelyik csak bennem él és az is, amelyik mi vagyunk, magunk!

Éli, éli, lamma szabakhtáni!- káltja a keresztről, s lám, még az Atya is elhagyja, nem küld felé vígasztaló ígéretsugarakat.

Ezt és így mondta el nekem Webber, csodálatos harmóniával körítve, valamilyen utánozhatatlan crescendóval fokozva nemcsak a valósnak tűnő történetet, de a zenét, a mozgást is.

Meg kéne köszönnöm Webbernek mindezt, de inkább jómagamnak és múltam elködlött jóakaróinak köszönöm, hogy belecsimpaszkodva mindabba, ami mindezideig is élt bennem, így érthettem meg mindazt, amit oly emberközelinek, mégis oly misztikusnak tartunk.

De el tudtam-e mondani, merre is bolyongok a hinni tudás és akarás ködös országútján?