A BÉLÁK
(őseim III.)

"Amíg élek, ők is élnek.
Bennem. Kitörölhetetlenül!"
(ego)

Ha tehetem, a korai órákban keresem fel nagyszüleim sírját. Ilyenkor a felkapaszkodó nap sugarai a keletre néző, csiszolatlan fehér-márvány sírkövön önfeledt táncot járnak, mit sem törődve a hely szellemével. A flitteresen szikrázó sírkő tetején ez olvasható:

D.Béla utászkáplár
elesett Bosutnál,
1914. augusztus 12-én.

D. Béla hatgyermekes anyai nagyszüleim egyetlen fiúgyermeke volt. Középiskolai tanulmányai befejezése után Bécsbe ment, hogy az akkor még gyermekcipőben járó, ám sokat ígérő tudománynak, az elektrodinamika tanulmányozásának szentelje idejét.
1910-ben tért vissza Pécsre és mindjárt az akkor felfejlődőben lévő villamosművekhez került -ma úgy mondanák- mérnöki beosztásba.

Miután a város már akkor tervezte a helyi villamosvasút megépítését, D.Béla nagybátyámat küldte tanulmányútra Berlinbe, ahol a Siemens által készített villanymozdonyt s annak valamennyi veejáróját az 1911-es ipari kiállításon vehette szemügyre. Béla bátyám meglátogatta Lichterfeldet is, ahol már 1881-től működött az első németországi villamosvasút.

A tanulmányút sikerrel járt, Béla bátyámat hazatérte után a pécsi cég megbízta, hogy többedmagával megtervezze a helyi villamosvasút építését. Feladata ebben a munkában előttem nem teljesen világos, az emlékek óceánjában azonban ott ring Béla bátyám "minősítése", mellyel Édesanyja, büszke Nagyanyám ajándékozta meg, hogy t.i. "a mi Bélánk építette a villamosvasutat."

A vasút 1913-ban, mint azt a Király-utcai Casino falán elhelyezett emléktábla is igazolja, kezdett üzemelni.

+++++++++++++++++++++++++++

1910-ben Szentlőrincre érkezett kalandos körülmények között egy Szepes vármegyéből származott fiatal, aki a helyi adóhivatal gyakornokaként Nagyanyámnál kapott koszt-kvártély elszállásolást. D. Béla nővére, a legidősebb testvér ekkor már eladósorba került, szemrevaló menyecske volt, nem csoda hát, ha a szepesi H. Béla szeme megakadt a kisasszonyon, és kezeit és sorsát magáénak tudandó, annak rendje és módja szerint megkérte magának. A család boldogan mondott igent a szépreményű fiatalnak és D. Béla távollétében -mert ő akkor éppen Lichterfeldben studírozott- megtartották az esküvőt.
Így vált H. Béla D. Béla sógorává.

Amikor D. Béla hazatérve megismerhette sógorát, rögtön egy életreszóló barátság alakult ki kettejük között. Bár -mint azt a későbbiekben látni fogjuk-, helyesebb lenne így minősíteni:  halálig szóló volt inkább ez a vonzalom.

++++++++++++++++++++++++++++

Merthogy Princip Gavrilo szerb diák 1914. június 28-án a hadgyakorlaton Szarajevóban tartózkodó Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét több pisztolylövéssel megölte. A monarchia július 23-án Szerbiához intézett ultimátuma nem vezetett eredményre, így július 28-án részleges, 31-én totális mozgósítást rendelt el.

D. Bélát és H.Bélát a 101-esekhez hívták be, ahol H. Béla utászfőhadnagyként parancsnoka lett D. Béla utászkáplárnak.

Teljes gőzzel megindult a világháború, amelyről akkor még senki nem sejthette, hgy később az "első" jelzővel fogják illetni. A szerbek ellen Potiorek táborszernagynak, az osztrák-magyar D.-i erők parancsnokának, a védelmi feladathoz mérten túl nagy erő állt rendelkezésére, ezért (teljesen szükségtelenül) támadó hadjáratot kezdeményezett. Potiorek parancsnokága alatt szolgáltak a 101-esek is.
Potiorek a támadást nem a természetadta földrajzi súlyvonalon, (Belgrádon át a Morava völgyén lefelé délnek), hanem erre a szintre merőlegesen,, a Drinán átkelve Szabácsnál és a Száván Bosutnál indítja meg.

Az I. Drina-menti csata (egyben a világháború első ütközete) augusztus 12-én kedődik. A 101-esek utász-századát bízzák meg a Száva folyón átvezető pontonhíd megépítésével, hogy a tulsó oldalon hídfőállást tudjanak létesíteni. A pontonépítés H. Béla főhadnagy irányítása alatt zajlik.
D. Béla utászkáplár szakaszának egy részével éppen a Száva közepén építgeti a hidat, amikor egy akna becsapódása -sógora és parancsnoka szeme láttára- végez vele.
D. Béla azonnal meghal.

Potiorek táborszernagy elfelejtettem-nevű hadsegédjének kondoleáló levele hamarosan megérkezik nagyszüleimhez Szentlőrincre. A gyász mellett az aggódás is fészket ver bennük, H. Béláról ugyanis semmi hír. H. Béla később megsebesül, tábori kórházba kerül ahová látogatásra meghívják fiatal, időközben leánygyermeknek életet adó feleségét, Anna nagynénémet.
Ő hozza meg a részleges vígasztalást H. Bélára vonatkozóan. A harcok csillapodtával H. Béla segítségével és jelenlétében kihantolják D. Béla holttestét és körülményes úton, majdnem lopakodva hazaszállítják Szentlőrincre. H. Béla a helyszínen azonosítja sógorát, így D. Bélát lehegesztett koporsóban úgy temetik el, hogy azt még a családtagok kérésére sem bontják fel.

A háború végén H. Béla -miután Isonzót és Piávét is megjárta- hazajön Lőrincre. Évekbe telik, míg a család segítségével lehántja magáról a mardosó lelkiismeret önvádló ingerét és bocsájt meg magának sógora halálért.

Az 50-es évek közepén temetőrendezés ürügyén nagyszüleim sírját (vele együtt H. Béla koporsóját is) fel kellett bontani, hogy új helyre temethessük őket. Jelen voltam az exhumáláson. Számomra meglepő volt, hogy az elporladt tetem csontjai mellett szinte épségben ott volt D. Béla utászcsizmája és borjúja, amelyet biztosan nemcsak a kegyelet, de a jogszokás is a koporsójába parancsolt.

Nagyanyám egyetlen és imádott fia elvesztése feletti fájdalmában bezárkózott. Az eddig életvidám asszonyból megkeseredett öregasszony lett. Az 1930-as években kereste fel őt egy osztrák hadtörténész, érdeklődve D. Béla múltja, tevékenysége és halálának körülményei után. Az akkor még ereje teljében lévő, a szarvasi adóhivatal vezetőjét, H Bélát is felkereste, aki szemtanúként híven beszámolt 1914. augusztus 12-éről.

A nyomozás és kutatás nyomán írt és kiadott németnyelvű történeti (történelmi?) visszaemlékezés, melynek dedikált példányát magam is sokszor láthattam (ugyan hová tűnhetett el az évtizedek során?), úgy emlékezik meg D. Béláról, mint a világháború első halottjáról.

Nagyanyám ekkor Idő Professzor gyógyító tevékenysége és az akkor már szépszámú unokák pátyolgatása, irántuk való gondoskodása miatt újra visszanyerte vidám, dinamikus természetét. Tette, amit tennie kellett, őrizte, gondozta családját. Szomorúsággal eltöltött évtizedeinek csendesre fordított, ám újra felforrósodott szeetetét rám, legkisebb unokájára szórta.

Ha Pécsre jöttünk és villamosra szálltunk, sohasem múlasztotta el megjegyezni, hogy "ezt a drága Bélám építette!"

+++++++++++++++++++++++++++

Ha tehetem, a korai órákban keresem fel nagyszüleim sírját. Ilyenkor a narancssárga napsugarak a keletre néző csiszolatlan fehér-márvány sírkövön vetnek bohókás bukfencet, hirdetve az élet folyamatosságát és időnként ránkköszöntő szépségét.