LETESZEM A FEGYVERT (a "csak" analízise) Bájos anekdota főszereplője néhai dr. Beőthy Konrád orvosprofesszor, az egykorvolt pécsi Erzsébet Tudományegyetem nagyhírű tanára, aki megannyi hazai és nemzetközi társaság tagjaként az akkori időknek megfelelően méltán viselhette a "méltóságos úr" tiszteletet parancsoló címét, rangját. Tisztségének se szeri, se száma nem volt. Történt egyízben, hogy egy, a rangját és címét pénzért vásárolt potentát felhívta telefonon professzorunkat és ekként mutatkozott be: "Itt X.Y. kormányfőtanácsos, országgyűlési képviselő, a Gyárosok Országos Szövetségénbek alelnöke beszél." Mire Beőthy dr. lakonikusan így válaszolt: "Itt csak Beőthy!" Más történet a "csak"-ról. Kivel ne fordult volna elő, hogy érvei, elvei mellett szenvedélyesen ágált. A vitapartner meggyőzése az érvek szembeállítása és az erősebb argumentumok diadalra vitele ilyenkor a cél. Nincs is baj, míg az érvek-ellenérvek keményen pattannak egymásnak, s míg azok kvalitása egy határon belül mozog. A baj akkor kezdődik, amikor a másik érvrendszere lassan elhalványul s képtelen arra, hogy a vitapartner meggyőző tényezői mellé hasonlókat sorakoztasson fel. És ilyen esetekben, amikor már fogytán a puskapor, egyszercsak elpattan egy szó, amely pontot tesz a vita végére, s amely a "miért?"-re mindig ekként replikázik:"Csak!" Meg kéne magyaráznom, mindez miért jutott eszembe. Nos, egyszerűen azért, mert mostanában mintha egyre többet és egyre kemnényebben vitatkoznának velem, velünk azok, akik érvrendszere kifogyóban, elhalványulóban van. A vita persze egyoldalú. Rám ömlenek valóságosnek mondott, ám alig ellenőrizhető tények, adatok, amelyek labirintusában képtelen vagyok eligazodni. Itt élek a magam kis portáján, nekem a kenyér, a tej, a mindennapi szükségletek beszerzése, fedezése okoz gondot. Felsorakoztatom hát érveimet, amelyek meglehet szubjektívek, de az én világom velejét, gerincét alkotják s melyeken keresztül tudom csak megítélni a világot. Legtöbbet feltett kérdésem persze a "miért?". A vita hosszas, egyre terméketlenebb s egyszer csak elcsattan a sztereotip válasz: "csak!". Ez ellen a "csak" ellen már nem tudok érvelni, gúzsba kötődöm. Innen megközelíthetetlen számomra minden, amire -meglehet- torz rálátásom van. Most két megoldás van. Vagy papagájként mondom a magamét s megpróbálom megismertetni látásmódom igazát a vitapartnerrel, vagy leteszem a fegyvert. Ez utóbbit kell tennem, nemcsak szükségből, de a magam nyugalma érdekében is. Már csak az foglalkoztat, mennyiben és mennyire kell eltérnem önmagam megkövesedett elveitől, mennyi az áldozat, amelyet óhatatlanul meg kell hoznom és mennyi az önmérséklet, amely felszínen tud tartani a vitában. Mert a hozzámszólók látásmódjai, címei, rangjai messze felülmúlják az enyéimet. Ha nem is ismételgetik mindenkor, éreznem kell, mert éreztetik, hogy más dimenzióban gondolkodnak. Hogy messzebbre látnak s a tények ismeretében jóval előttem járnak. Mégis, tán ha nekik kéne tudomásul venniök ha megszólítanak, hogy itt "csak" egy állampolgár beszél. 1996