FOCI (a taccsvonalon kívül) Egy ifjú barátommal futottam össze a minap. Obligát és udvarias kérdésére ("hogy vagy?") őszintén felelve feltártam gondolataimat. A szöveg lehangoló lehetett, mert barátom félretéve az ilyenkor szokásos udvariasságot, merészen reagált. Ekként: "Nem tudom megérteni, bátyám, miért óbégattok annyit. Nem tudtok belenyugodni abba, hogy már nem rúghattok labdába?" Vettem egy mély lélegzetet, hogy megmagyarázzam, hogy felháborodjam, hogy kikérjem magamnak. De az ember -két tőrrel a hátában- még nyöszörögni sem tud elfogadhatóan. Aztán, ahogy tanultam -mert tanították ám!- megpróbáltam megkövesedett érveimet a másik fél elvéből kiindulva kardélre hányni. Magam lettem magam ügyében az ördög ügyvédje. Bevallom, pattogott az ügyvéd rendesen, de végülis a dolgok természetéből fakadóan, híven elveim és tapasztalataim mellett maradtam. Valóban! Miért óbégatunk? Egyáltalán: sértően túlzó ez a szó? Netán igaz? Hallgatva és nézve az agyonszídott médiát. körültekintve magam körül, valahogy úgy érzem van alapja az óbégatásnak. Szívesen írnám, hogy panasznak, hiszen ma egyre többn vannak a Tiborcok, akik jogos sérelemből, ám nem lázítóan, inkább jobbítóan tárják fel gondjaikat. Most azt magyarázzam ifjú barátomnak, hogy ez a korosztály csapolta le a Hanságot, viselte el a háború utáni évek kitapinthatatlan akcióit, kereste önmagának az utat, melyen a kilométerkövek ígéretekből voltak és amelyekről ma már bizton tudjuk, mennyiben voltak csalárdak és mennyiben biztonságot adók. Csakúgy, mint a ma elhangzó ígéretek. Ez a korosztály a grundokon és a hepehupás réteken rongylabdával kezdett el focizni. Később aztán kapott igazi labdát is. Volt, aki ekkor bravúros technikáról tett tanubizonyságot, volt, aki -ha hozzá került a labda- csetlett-botlott. Az is előfordult, hogy aki még labdát sem látott világéletében, lett az edző, szakosztályvezető, esetleg maga a bíró. Mi pedig fociztunk. Mert kellett, mert mondták, volt, hogy parancsolták, de éreztük, tudtuk, hogy amíg focizhatunk, addig nálunk van a labda. Aztán a Sors és életkorunk elvette tőlünk a labdát. S mint egykoron gyermekként, most is legfeljebb rongylabdával tölthetjük időnket. Spártában a nyomorék gyermekeket a Tajgetosz hegyére tették ki, s ha túlélték az éjszakát, életképesnek bizonyultak, visszatérhettek a társadalomba. Nem tartom megbocsáthatatlannak, ha korosztályom oly sok tagja érzi, hiszi, hogy most őt tették ki a Tajgetoszra és életképességéről neki magának kell tanúbizonyságot adnia. Vannak gondolkodók, akik állítják, hog az ember élete csakúgy, mint fejlődéstörténete nem az élet koordinátarendszerében egyenes vonallal ábrázolható vonulat, inkább egy önmagába visszatérő görbe. Korosztályom, az óbégatók élete is ilyen görbe vonallal volna leginkább ábrázolható. Rongylabdával kezdte, s most ismét azzal kell játszania. Időnként ugyan megmutatják nekünk az igazi labdát is, mintha egyre foszladozó erőnket kívánnák feltranszformálni, a labdamutogatás némi ígérettel is pántlikázott, a helyzet azonban változatlan marad. Azt hiszem, nekünk kötelező bölcsnek lennünk, hiszen a kor, a tapasztalat és a hagyományok erre ösztönöznek, sőt köteleznek bennünket. Ma nincsenek agorák, mint valamikor göröghonban, ahol a tapasztalatok tárházával rendelkező aggokat nemcsak egy nemzet tisztelete, de tanulni vágyása is övezte. Mit tehetünk hát? Elmondjuk gondolatainkat, szeretnénk az aktív foocistákkal együtt egy jobb jövőt, még jelentkezünk is, ha szükség van ránk. Így hát a mellőzöttség érzése, amely a tudatot is kíséri, néha elragad bennünket és elkezdünk "óbégatni". Mi ugyan csendes leltárkészítésnek mondanánk szívesebben, a szótárt azonban, amely ma dívik, nem mi szerkesztjük. A labda pattog benn a pályán. Mi a partvonal mellett szurkolunk a csapat sikeréért. Aztán, mert igenis van még bennünk életerő, meg mert írígykedünk az igazi focistákra, félrevonulunk, előszedjük rongylabdáinkat és mi is focizunk. Igen! Még mi is tudunk labdába rúgni. Lehet, hogy az idomtalan rongy nem ír le olyan gyönyörű ívet a levegőben, mint az igazi bőr, lehet, ,hogy az átadások már erőtlenek, néha célt is tévesztenek, de rúgjuk a labdát, gyötörjük a játékért, az életért önmagunkat. És reménykedünk, hogy ezt a rongylabdát már csak a vég veszi el tőlünk. Mert önként nem adjuk oda senkinek! Legalább ezt nem! 1988