KARÁCSONYI GONDOLATOK

"Vattapuhaságú emlékekkel bélelt jászolban
fekvő Kisded, körötte mindazok,
akikkel egykor, valaha együtt lehettem.
Nekem ez az igazi Karácsony!"
(ego)

Ahogy lassan csusszan ki kezeim közül a gyorsan porladó, szárnysuhanású Idő, úgy fogynak el mellőlem azok, akiket szerethettem, akik szerettek. Aranyló emlékködbe burkolózó arcok, azóta sem látott gesztusok, csendesen susogó hangok bűvölete idézi fel őket, emlékhadak járnak hozzám vendégségbe s teszik szomorúan ünnepélyessé napjaimat.

Így évforduló-közelben, Karácsony táján felsokasodnak különösképpen. Csendes sétálgatásaim közben, amikor egyedül vagyok és lehetek magammal és velük, kitaláltam magamnak egy önsanyargató játékot. Ha ugyan ez az öngyötrő ötlet egyáltalán játéknak nevezhető.

Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést:
"Ha a földöntúli erők megengednék, hogy egyszer, egyetlen egyszer egy órára visszahívhatnék valakit a z o k közül, ki volna az, akinek újjávarázsolt, ám régen visszaáhított szeretetében megfürödnék?"

A kérdés nyomán feltörő csillapíthatatlan gyötrődés kínná fajul, hátborzongatóan zaklat, felgyorsítja szívverésem s oly tanácstalanná tesz, hogy még magamban sem lelek önmagamra.

De így, Karácsony táján azért könnyebb megbirkózni az egyébként lehetetlennel. Emlékeim képernyőjére kivetítem a messze múltat, amikor még ők velem voltak, s látom kedves arcukat, érzem el-nem-felejthető illatukat, hallom símogató hangjukat, s odabújok hozzájuk. Mint egykor tehettem.

Látom drága Nagyanyámat, aki lisztes kötényével tüsténtkedik a konyhában. Kedvencemet, a vaníliás-kiflit készíti. A citromos, diós, kakaós habcsók már bent van a szobában. Napokkal ezelőtt készítette, hogy az ünnep estéjére kiszáradjon, amennyire kell. Magasan van a szekrény teteje, ahol a habcsók-ezred szárad, még nem érem el. De türelmetlenül lesem, hogy Mami elmenjen hazulról, ilyenkor behozom a konyhából a nagy-hokedlit meg a kis-sámlit, felakrobatáskodom a szekrény tetejéig és az első sor mögötti sort ritkítom. Így megy ez minden évben. Mire lekerül a szekrény tetejéről a habcsók, már csak az első sor marad meg.

Amolyan Patyomkin-sor csak ez, a többiek már hiányoznak. Jön is a sztereotip rosszallás, amely furfangosságomat "dícséri". Nem igaz ám, hogy Mami nem tudja, hogy mindez mindíg megismétlődik. Mintha hagyná is, hogy így legyen. Tán még akarja is!

Zsánerkép!

Angyalhajas karácsonyfa, most szólalt meg a csengő. Én a szomszéd szobából rontok a nagyba, a félhomályban -csak a gyertyák égnek- vizslatva kutatom a fa alatt elhelyezett játékokat. Édesanya imára szólít bennünket. Én pedig meglátom a Marklin-dobozt a fa alatt. Legszívesebben odarohannék, ám Édesanya meghatódott, fátyolos hangján megszólal: "Miatyánk, ki vagy a mennyekben....Bandika, tedd össze szépen a kezed és imádkozz!....szenteltessék meg a Te neved..."

És ima végén még percnyi csend van, ők -mert van nekik mit és kit- visszaidézik korábbi karácsonyaikat, mint teszem én most, én pedig türelmetlenül toporzékolok, mert nekem már a Marklin kéne.

Ölelések, jókívánságok, Mami nyaka síma, mint a selyem, ölelése óvóan védő, érzem, mit jelentek neki. Édesanya szemében könnycseppek bújkálnak, szótlanul átölel, s hogy mondjon is valamit, a fülembe súgja: "légy jó, kisfiam!"

Nekem csak a Marklin fontos, csak az, engedjenek már oda! Ám most, hogy e sorokat kopogtatom, elszorul a torkom, ha nem szégyellném, még a szemem is elhomályosulna. Nem is szégyellem, meg is teszi! És én egy világot adnék oda azért, hogy még egyszer az a csendes karácsonyi este itt legyen nálam, és én ott lehessek a k k o r !

Játék, játék, késő estig. Bözsi ül az ágyam mellé, hogy meséljen. Szeretem a meséit. Őstehetség! Maga-kitalálta történetei Benedek Elekből, Grimm testvérekből táplálkoznak, de átsüt rajtuk az iskolázatlanság szelíd mákonya, a gazdag, szeretetre vágyó és szeretetet adni tudó lélek emelkedettsége.

Pedig Bözsire akár haragudnom is illene. Ő volt az, aki a Karácsony, a Jézuska csodás misztikumát ronggyá tépte bennem. Édesanya elküldött bennünket hazulról, sétáljunk egy kicsit. S mialatt ő a fát díszítette, mi fel-alá sétáltunk a flitteresen csillogó hóval takarózó utcákon. Aztán Bözsi odalopakodott velem a nagyszoba ablaka alá, felemelt és én megláttam Édesanyát és Mamit, amint jézuskáznak. Nem, hittem a szememnek, s bíz' Isten el sem is hittem mindazt amit láttam, de kétkedésemre és kérdéseimre Bözsitől kiábrándító válaszokat kaptam. Elszomorodtam, mert kifosztottak, mert megloptak. Egy illúzióval -és micsodával!- szegényebb lettem! Fájt!
Nagyon fájt!

Tán jobban, mint mindaz a csalódás, amelyről akkor még mitsem tudtam, melyeket később dobott elém az élet s melyeket vígasztalás nélkül kellett elviselnem. És én mégsem haragszom Bözsire.
Most már nem! Soha többet! Mert jóvátette bűnét!
Amikor cseperedőben voltak gyermekeim, kivittem őket Lőrincre az akkor már fehérhajú, hajlotthátú Bözsihez és kértem, mondana nekik meséket, amiket nekem mondott egykoron. Bözsi nekikezdett!
Én Zsófi és Andris arcát figyeltem, s bennük magamat láttam, amint a képzelet szárnyán tündérvilágban lovagolok, felhőkön hintázom, angyalokkal játszadozom.
Hallgattam Bözsi csodálatos ízű vasi akcentusát, a zárt "e"-ket, az öblös "a"-kat s egyszercsak magam is ott jártam, ahol egykor, a b b a n az időben.

Mentünk az éjféli misére. Az utcai lámpák gyér fényétől fáradtan csillogó hóbuckák között. Csak messziről hallatszott néha egy-egy csilingelő csengőhang. A kései órán csendesen suhanó szánok elé kötött lovak nyakában lengedező apró csengettyűk vídám kacagása.

Karácsony van! Karácsony!

Hirdette minden. Mami berliner-kendőbe bugyolálta magát, s ha nagyon sivított a szél, mentén ölébe is vett és a jó meleg berlinerbe bújtatott.

Csengőszó jelezte az ünnepélyesen kivilágított templomban is, hogy "Ecce Sacerdos...! Hogy megillette-e Magosföldi plébános urat a rítus szerint ez a himnusz, nem tudom. Ott és Ő volt akkor a Sacerdos Magnus, Isten helyi képviselője, igéjének hirdetője, a frissen született Krisztus köszöntője. Máté tanító úr az orgona tuttijával üdvözölte a világrajött Kicsit, imádkozó ajkak és csendes elmélkedések ünnepelték a Karácsonyt. Csak az Úrfelmutatáskor hallatszott a kórusról Körösztös sekrestyés nehéz, szaggatott lihegése. Ő fújtatta az orgonát, a telenként rátörő asztma öleléséből Múró doktor segítségével sem tudott kibújni.

Csendes éj, szentséges éj- szólt az ének. Lelkek fürödtek az ünnep mámorában, fogadalmak születtek és virágzott a szeretet, amelyet oly ellenállhatatlanul csiholt ki mindenkiből ez a nap.

Mami ölében ültem, Édesanya ölébe hajtottam a fejem. Csak valahonnan messziről hallottam a szenténekek tekergő dallamait, ünnepeltem, mégis azoknak a szeretében, akikre most emlékezem. Itt laknak ők a szívemben, míg élek, s ha megszólal a karácsonyi csengettyű, örökké ők jutnak az eszembe.

De az önmarcangoló kérdésre: "Kit is hívnék vissza egy órára, ha tehetném?" -soha nem tudok felelni.