MEMENTO MORI!
(halottaink napjára)

Eltemettük Őt!

De a fájdalom nem csitul!

Az emlék (ez is emlék? "csak") nyomában settenkedő iszonyat, borzadás, az éjjeli izzadságfürdők, az asztalomon heverő partecédula akkor sem engedik feledni, ha akarnám.

De most megnyílt -újra és visszatéríthetetlenül- lelkem és minden sarkában vendégül kívánom látni, el akarom mondani mindazt, amit szavakkal nem tudtam, meg akarom mutatni neki magam s el szeretném lopni tőle a halálba való belenyugvás csodálatos erényét.
Vajha sikerül-e?

Nem az emlékek gubancos szövevénye, a kibogozhatatlanság, a valós és megálmodott világ közötti különbség kegyetlen szétválasztása ad emberfeletti munkát, de a nyomában mindíg visszatérő és gyógyíthatatlan tudat: nincs többé!

Rendben van!

A Halál választás nélkül -s ez egyetlen erénye- kivételt nem ismerve szedi áldozatait, hogy az emberi elme számára emlékké zsugorítsa, hogy megállíthatatlan tevékenysége nyomán könny fakadjon és bánat.
És memento!
(Micsoda fura, belülről spontán fakadó tiszteletből írtam véletlenül (?) nagy H-val ebben a mondatban azt, amiről itt most elmélkedem!)

Ezek a napok, melyek Őt idézik fel minduntalan, fel kell, hogy hívják újra a figyelmet a megváltoztathatatlanra, az elkerülhetetlenre. Arra az iszonyúságra, mely így, csendes napsütéses korareggel tán nem is tűnik olyan iszonyatosnak. Csak ha áldozik lefelé a nap, csak ahogy az esti sötétség muszlinfátylával borul be a szoba, csak ahogy az éjszaka kér csendesen bebocsátást zsigereinkbe, úgy nő a tudat, úgy szorít a téboly, úgy változtat ritmust fel-felgyorsuló szívverésünk.

És megborzadunk!

Képek jelennek meg szemeink előtt, melyben mi magunk vagyunk az áldozat. Kiterítetten, kihűlten látjuk magunkat, köröttünk érezzük, szinte tapintjuk a fájdalmat, s nem vizsgáljuk, kiben hatolt legmélyebbre, kinek szemében nem őszinte a könny.

Mert mi már nem vagyunk!

Ajándéka-e az Életnek, a Teremtőnek vagy büntetése-e, mert valahol, valamikor borsot törtünk az orra alá, mert belekotnyeleskedünk munkájába, mert megízleltük az almát.
Nem tudni!
A Teremtő bölcs mondjuk-, és félelmünkben, borzongásainkban kénytelenek vagyunk hinni ebben, ha már józanul nem tudunk teljesen.

A keleti vallások írígyelt tézisei, a távoli világokban élő emberek atavisztikus misztikumai tesznek íríggyé. Mert vannak, akik átmeneti időnek, büntetésnek tekintik csupán a földi létet. Nekik a halál az élet legszebb pillanata (micsoda elletmondás!), amikor megtérhetnek őseikhez vagy amikor egy hívogatón kacér pillangó, egy szendeszínű orchidea testébe költözhetnek, hogy istenük dícséretére ott és úgy pompázhassanak.

Mi szomorúsággal terítjük asztalunkat, kerüljük egymás szemét, ha elmegy közülünk valaki. Tudatunkba mélyen belevési magát a fájdalom, de időnként már fel-felnevetünk. Ilyenkor belül összerezzenünk, tán még szégyelljük is magunkat és azzal adunk vigaszt háborgó lelkiismeretünknek, hogy Ő, akiért folyamatosan szenvednünk kéne, ezt nemcsak megbocsátja nekünk, de maga is elvárja. Hitegetjük hát magunkat, fura narkózisban tartjuk nem csendesedő fájdalmunkat. S közben nem vesszük észre, hogy ez is az élet kegyetlen szépségei közé tartozik. A feledés tudatlanul ostoba erénye, mely mégis gazdaggá tesz benünket.
S hittel valljuk hogy feledni nem szabad, s hogy vannak katarzisok, melyek soha el nem felejthetők. Jól tudjuk, évek múltán már csak egy-egy elmosódott kép él benünk, utódainkban, s ha nincs már élő tanúja valahavolt emlékeinknek, nem is tudjuk, hogy is történt sokminden.

Aztán évek múlva eltévedünk a temetőben, nem találjuk a sírokat. Az itt maradt, még velünk maradt szerettek mosolya, csendes vígasza, az életet ízlelő unokák mosolyra csábító édeskedései, az esti imák, a mégiscsak feltámadó hit és buzgalom fog kézen bennüket és kísér tovább életünk előre ki nem tapintható útjain.

Eközben vissza-visszanézünk és keressük holtainkat.

Van, kit rögtön meglátunk, van, kit úgy kell felkutatnunk lelkünkben. Pedig előre kéne nézni, mert ők ott vannak. Ott, ahová mi is igyekszünk, ahová feltartóztathatatlanul visz sorsunk. És ahol talán minden elképzeltnél és féltnél jobb világ vár ránk. Ahol talán találkozunk mindazokkal, akiket már sohasem láthatunk földi bolyongásaink közben.

Egyszer tán Apám fogja megint nekem mesélni tilitágot, Mami selyembőrű arcát símogathatom, Édesanya aggódó gondoskodásáért mondhatok hálát, Jancsival barkochbázhatok a Tejút csillagrendszerében, holt barátok kacagása fogad majd engem is. És egyszer én is várni fogok az ittmaradottakra, hogy utánam jöjjenek, hogy újra együtt lehessünk, mint ahogyan a földi életben sohasem: egyszerre, mindenki!

Eltemettük Őt!

És a fájdalom nem csitul!

Sötét függönyét csak a remény akarja szétlebbenteni, amely makacsul elhiteti velünk, hogy neki már jobb, s hogy egykor nekünk is jobb lesz minden földi szenvedésnél a megváltó halál.

MEMENTO MORI!

1999