DISZTICHONOK EGY MÚLÓ SZERELEMRŐL (stíluspróba)
Hangod zeng patakok morajában, a lombsusogásban és mosolyod csillog hűvös-ezüst vizeken. Kék szemeid sugarát hideg éjszaka csillaga őrzi, arcod a felleg ölén rejtik az alkonyatok. Még fellobban a tűz, megsajdul a szív, de hiába: lebben a röpke idő, illan a gyors szerelem. Rímeimet már nem koptatom én teutánad s dobban a szívem tán már sohasem tefeléd. Kedvesem, arcod az elsuhanó napok éjbe zilálják, nem lobban mosolyod,, csókod a semmibe hull, újra begyógyul a szív sebe, felragyog újra a nap már s mély kutak altatják gyermeki bánatomat.
1961 |
|
| |