ÖSZ
(az imádott)

Ha a rozsdáslombú hegytetőkről vattafényű ködleányok settenkednek elő, hogy a lustán elnyúló völgyek ölébe hajtsák fejüket, ha a prés torkából édes must csorog, ha a játszi szellő pianissimója vad furiosóvá válik, ha zúgó szelekkel nyargaló záporok itatják a szomjas földeket, ha lassú ökörnyál úszik el ablakod előtt, ha nem kóborolhatsz a mély avarban szűk ösvényeken gombát kutatva, mert bezárnak a zord esők, ha a kunyhók falán hervadni kezd a repkény és az utak mentén vetkőznek már a fák, ha a hegy ormán átbukó reggeli nap bíbora hunyorítja szemed, ha a fürgén surranó gyík álmos lassúsággal keresi a kövek melegét, ha a zöld nyugtató hatalmát a rőtpiros, a rozsdabarna és a fáradtsárga veszi át, ha a kora reggeli madárfütty trillái bágyadtabbnak tűnnek, ha ablakod szegletében meg-megjelenik a csillanó dér, ha az éjszakai csendet hűs szellő döngicsélése kíséri, ha a hátramaradt fürtökön ezüstösen csillog a harmat, ha a bágyadó napsugárnak veted hátad, hogy ellopd tőle az elkszönő meleget,s ha írígy pillantásokkal kíséred a meghalásba való belenyugvás misztikus csodáit, tudhatod, itt van az Ősz.

A Szent Mihály útjára csakúgy beszökik, mint itthon, előreküldve jelzéseit s régen látott, áhított vagy nem-szeretett vendégként bekéretőzik mindennapjainkba.
Engedjük, nem engedjük, megérkezik!

Én magam hitet szeretnék tenni mellette. Régi barátként és legszeretettebb évszakomként köszöntöm.
Kutatom: miért is?
Miért nem a fiatalság, a megújulás, az újjászületés szimbólumát, a serteferte Tavaszt, miért nem életet érlelő, pihenést, nyugalmat, élményeket adó Nyarat, miért nem a szűzi fehérséggel mindent bevonó, tisztaságot hirdető, liturgikus ünnepeivel kedvesen feldíszített Telet szeretem?
Miért éppen az Ősz az, amely elmúlásra figyelmeztető jeleivel és nyomában járó csendes-csodálatos világával az Időre irányítva figyelmemet vált legjobb barátommá?
Talán éppen ezért!

Mert figyelmeztet, mert néma felkiáltójelként elém tornyosul, mert lassú ritmusával megállíthatatlannak tűnik, mert a még hátramaradott ajándékot az ölembe szórja, mert az Élet utolsó, ám megcsodálnivaló jeleit festi a soha-ilyen-azúrkék égre. És mert örökké az elmúlás körül toporgó-kutató ismereteink bővüléséhez ad megannyi újabb és újabb adalékot, amit aztán vagy észreveszünk, vagy sem, de amelyek törvényszerűek s ettől tán még érdekesebbek.

Megöregedni nem más, mint Ősszé válni. A csodák, melyeket az Élet fukar tenyeréből kapartunk ki magunknak, már elmentek mellettünk. A belenyugvás szent erénye mind több helyet kér és kap bennünk. Nem megalkuvás ez, de egyfajta bölcs szemlélet, amnelyet az elkerülhetetlenség mákonya helyett a megcsodálnivaló szépség flastromával kell díszítenünk.
Az elmúlás rítusa -nézd csak meg közelebbről!- nem elrettentő, nem visszataszító, korántsem ijesztő. Írígylésreméltó! A fokozatosság, csendesség megállíthatatlan törvénye az úr! A megtorpanni-akarás erőlködésétől fáradt lélek renyhesége elfedi előled a Szépet.

Ne az elmúláson keseregj! Hiszen életed tele van megélt, feledhetetlen boldogsággal. Amelyről mégis oly könnyen elfeledkezel. Amelyet örökké magadban hordozol, vágyaiddal, emlékeiddel, melyek régmúlt Őszök lápos szövevényében rejteznek és reményeket, melyek a jövő ingatag futóhomokján várják eredésüket.

Álmodd vissza szerelmeidet, melyek megszaporították szívverésedet, csókokat, melyek megperzseltek, símogatásokat, melyek megcsendesítették háborgó-lázongó énedet, szavakat, melyek új utat mutattak Neked, színeket, melyek szétterülnek köddé váló emlékeiden, dallamokat, melyek körülfonták lélek-étvágyadat, arcokat, melyek elsüllyedtek, de amelyeket örökké fiatalnak, gyermekinek látsz, tájakat, melyeket a szerelem sodort eléd és tájakat, amelyek a szerelemtől sodródtak feléd.
És lásd az Őszt!
A horhosokat, öbleikben búvó mustok fanyar illatával, a várkonyi patakot groteszk táncot járó rákok vonagló potrohaival, Adriát kéken csillanó mélységeivel, Lomnicot havasfejű csúcsaival, a Wadi Rum naplemente-díszített sivatagjával, eltemetetteket, frissen születetteket, életet, halált, elmúlást, ígéretet, váratlanságot, döbbenetet, félelmet, mely görcsbe szorítja lelkedet és felsejlő reményeket, melyek megédesítik a monoton szürkeséget.

Megjött az Ősz!

Élj vele, szeresd, szokd meg suta ritmusát és add oda neki magad.
Egyszer úgyis az ő gyermeke leszel!