Ugye, Mama ((családi pillanatkép)) Sz.József és L. Terézia 1934-ben esküdtek örök hűséget egymásnak. Immár hatvan éve. Most, hogy gyerekeik köszöntik őket e ritka jubileum alkalmával, Józsi bácsi könnyeivel küszködik, Teri néni zavartan gyűri zsebkendőjét és egyre csak azt hajtogatja: Istenem! Istenem! Meghatottan hallgatják az ünnepi gratulációkat. Hatvan év! Nemcsak emberileg, történelmileg is hatalmas tabló. Józsi bácsi nem ismerhette édesapját. Az első világháború vitte el őt is, mint annyi más embertársát. Csupán halvány emlékei vannak róla, amelyekből már kibogozhatatlan, mennyi a valós és mennyi az emlékezet ajándéka. A magára maradt édesanya nevelte, kűzdve a háború utáni állapotok gondjaival, megpróbáltatásaival. 17 évesen aztán egyedül maradt Józsi bácsi. Ekkor már távol a szülői háztól segédként dolgozott későbbi szakmájában. Egyszer egy táviratot kapott, melyben sürgősen hazahívták édesanyja egészségi állapota miatt. Gyorsan vonatra ült és amikor megérkezett a városba, ahol született, már az állomáson azzal fogadta az első ismerős, hogy elkésett. Édesanyja órákkal azelőtt meghalt. Embert próbáló és edző sors várt Józsi bácsira. Egyedül maeradt a világban, amelyről még vajmi keveset tudott. Ekkortájt ismerkedett meg Teri nénivel, aki hatgyermekes családban nőtt fel. Józsi bácsit a nyiladozó szerelem és együvé tartozás eleddig ismeretlen érzései mellett a soktagú család összetartó ereje, az egymásról való gondoskodás és ragaszkodás újonnan megismert erői ejtették rabságukba. A szerelemből rövid idő után házasság lett. Jóllehet az érzések kiálltak minden próbát, a történelem ebbe a harmóniába is igyekezett beleszólni. Ma is kifürkészhetetlen, milyen belső ösztönökre hallgatva, milyen ősi, tán örökölt hajlamokkal volt képes Józsi bácsi átlépni minden akadályt. Még az is rejtély, miként úszta meg a második világháborút, s hogy tudott lassú, de szorgalmas mmunkával egzisztenciát teremteni magának és négy gyermekének. A család kialakult rendje persze igen puritán volt. A kormányt szigorúan kezébe tartó apa nem babusgató szeretettel, hanem következetes szigorral nevelte, irányította családját. A háború után aztán előbújt Józsi bácsiból az üzleti hajlam. Kíváló érzékkel tudta, hogyan kell a paragrafusok szélén kötéltáncot járni, vigyázva arra, hogy jóvátehetetlen bűnt sohase kövessen el, de a kiaknázható, gyümölcsöztethető vállalkozások felajánlkozásait fenékig ki tudja meríteni. A Mamával -mert így hívja a feleségét- nem mindig osztotta meg gondjait. Ha a Mamának mégis kétségei támadtak a Papa dolgai iránt, Józsi bácsi röviden elmagyarázta, hogy mit miért tesz, s mintegy pecsétként imígyen zárta mondókáját: igazam van, ugye Mama? Miközben a világ napról napra változott és az útjelzők nem egyszer olvashatatlan és megfejthetetlen parancsokat osztogattak, Józsi bácsi ment a maga útján. Csupán 1956-ban ütötte meg egy kicsit a bokáját. Pontosabban próbálták megütni azt mások. A hirtelenjött bírósági tárgyalás elmarasztalta ugyan, de később kiderült, hogy az elsietett ítélet feddhetetlenséget takar. Most ünneplő gyermekei akkor az utca szegletében Mama mögé bújva nézték, amint apjukat megbilincselve viszik a tárgyalásra. Most valamennyi emlék terítékre kerül. A gazdag ünnepi asztal körül ülők egymás szavába vágva idézik fel a történteket, s minden eset "emlékszel?"-lel kezdődik. Papa és Mama mindenre emlékeznek. Papából ömlik a szó, Mama csendesen hallgatja. Csak akkor szól közbe, ha a Papa az ünnepi öröm hatására kissé túltupírozza a régvoltakat. Ámbár az is lehet, hogy a Mama téved ilyenkor. Ezért Papa előveszi a hatvan év alatt jól bevált szlogent és a történtek felidézésének slusszpoénjaként mindig hozzáteszi: ugye, Mama? Hatvan év! Miközben százezrek haltak meg, amíg az emberi technika a soha nem álmodott magasságokba emelkedett, embermilliók harcoltak, két embert úgy fűzött össze ez az idő, hogy most, e kései ünnepnapon eggyé olvadnak a dolgok és csak a szeretet mindent átható ereje érződik. Józsi bácsi még harsány derűvel meséli, miként késett el majdnem az esküvőről, mert hát a barátok, a legénybúcsú.... Amikor a család lassan szedelőzködik, hogy véget vessen az ünnepi forgatagnak, felteszem a kérdést: kezdenétek-e mindent előlről, így csinálnátok, vállalnátok-e mindent, mint ahogy tettétek. Józsi bácsi hosszasan elgondolkoodik és kimondja a verdiktet: mindent ugyanúgy csinálnék, fiam, mert azért valahogy mégis minden szép volt így, ahogy volt. Könnytől csillogó szemével a Mamára néz s mintha visszaigazolást várna hozzáteszi: ugye, Mama? 1994