A FÉLELEM, AVAGY GAZSI METAMORFÓZISA
((elmélkedés az elmúlásról))

"Nehéz és szorongatott helyzetben lévők,
...ha az őszintén érzett jóndulat legcsekélyebb
megnyilvánulásával találkoznak,
nyomban összeroskadnak a teher alatt."
(Nataniel Hawtorne)

Gazsi makacs szófogadatlanságának köszönheti életét.
"Magához szólított az Úr, de én nem mentem!" - mondta némi malíciával elegy humorral. Hagytam volna becsapni magam, ha nem tudtam volna, mit állt ki, min ment keresztül az utóbbi hónapokban. De láttam is megtört szemefényén, kényszeredett mosolyán, mímelt örömén, csinált jókedvén. Ámbár mindezt inkább megbecsülnöm kellett volna, mintsem elcsodálkoznom rajta, mert az az erő, amely legalább e hamis(kás) külső jeleket arcára varázsolta, nálam hiába keresne menedéket.
Magam nem hiszem, hogy képes volnék ennyi hittel körülvattázni önmagam, csendesíteni lázongásomat.

Mindazt, amit Gazsi elmondott nekem látogatásomkor, most megpróbálom úgy visszaadni, ahogy én akkor tőle hallottam, de leginkább úgy, ahogy azt belőle kiolvastam.

"Tegnap este halál ellen bevettem egy szem nyugtatót! - kezdte vallomását Gazsi.
Ugy-e hebehurgyán hangzik mindez? Pedig ha pontosabban, félreérthetetlenebbül és fegyelmezettebben kéne fogalmaznom, akkor sem tudnék mást mondani, minthogy: tegnap este halál ellen bevettem egy szem nyugtatót.
No jó, finomítsak: tegnap este a halál tudata és félelme ellen bevettem egy szem nyugtatót!"

Más húzódik-e meg ennek a mondatnak árnyékában, mint amannak, a rövidebbnek? Aligha!

"Magam pontosan tudom -folytatta Gazsi-, mi játszódik le bennem, azt is, ezzel az egy szem nyugtatóval, melyet biztosan tudom a következő napok majd mindegyikén több fog követni, seemit sem tudok az elmúlás ellen tenni. S a félelem ellen sem, amely megint befészkelte magát, s amely egyre dühödtebben támad. Alattomosan vagy szemközt, mindegy.
Most éppen szemközt!

Tegnap délután csendesen (úgy is mondhatnám: hirtelen, merthogy csendesen-e, annak Istenen kívül más tanúja nincs!) meghalt Laci barátom. Az örökvidám playboy, a kifogyhatatlan meséjű modern Andersen, a Háry Jánosok szelídlelkű egyeneságija, a jóbarát.
Megint egy halál!
A közelmúltban Pistát temettük, holnap Lacit, s ki tudja, ki jön ezután.
Laci halálhíre letaglózott. Túl azon a hatáson, amely egy barát, egy kortárs halála kapcsán indukálódik az emberben, megint vendégségbe jött hozzám is a félelem. Amely könyörtelenül hideg kékszeműségével olyan frenetikusan képes megfagyasztani a világot körötted.

Nincs vigasz, s ha van is, önámító! Hinni szeretnék valamiféle világban, amelyet tagadunk (?), amelyben kételkedünk, amelynek nincs helye megrészegült materializmusunkban. Vágyom egy világ után, amely mentes a földi fájdalmaktól, amely szférai, katekizmus-ízű, kerubok és szeráfok kardalától hangos, amelyben nincs sötétség, csak örök csillogás, világoskék ködképben lebegő angyalokkal, örökléttel hívogat és ölel magához. Tudod úgy, ahogy az első áldozósok ajéndékként kapott szentképein láthatók.

Ebben szeretnék és akarok hinni, mert másként elviselhetetlen. El kell hinnem, hogy "ott" jobb lesz, mint itt, mert ott mindaz lesz, aminek csábító ingere és ígérete folyondárként ölel körül, ha vígaszért nyúlok. És akkor rámköszönt a realitás, mindaz, amit magam körül látok, amit tanultam, tapasztaltam, s ami beilleszthető megrészegülten fanyar világnézetembe.
S akkor megint kijózanodom!
S ettől nemhogy megjuhászodnék, de mégjobban iszonyodom!
Szűntelenül félek!
Ezért vettem be tegnap este egy szem nyugtatót!

Mert a rettenet kopogtatás nélkül, ajtóstul ront a házba. Nem lassú délibábos látomásokból építi fel önmagát, nem alattomos lassúsággal fészkel belénk, nem észrevétlen csinál bennünk szállást magának. Egy villanásnyi idő alatt itt terem, s rögtön, mint egy kocsmai garázda, tombolni kezd. Mélyen belénkváj, képeket varázsol elénk, frissíti fantáziánkat, serkenti félelmünket, birizgálja képi és gondolatvilágunkat, egyszóval teljes terjedelmével jelen van. Nem tűri, hogy ne vegyük észre, miként lehetetlen is nem észrevenni.

Buta és napvilágnál elismételhetetlen képeket vetít elénk az elmúlásról, elmúlásunkról, zaklat, felrezzent alvásra késztető nyugalmunkból és szapora szívveréssel ajándékoz meg. Ilyenkor összehúzzuk magunkat, mint egy kisded, mint egy embrió és saját anyaölünkben keresünk menedéket és biztonságot magunknak. Bizton állítom: nem találunk, vagy csak igen nehezen.
Hidegséget érzünk, képzavaraink vannak, elhagyatottság aggaszt, de leginkább az irreverzibilitás, amely az elmúlás képével jár együtt. A visszafordíthatatlanság tudata, a gondolat, hogy mindez megfellebbezhetetlen, hogy csak az ideje kétes. bekövetkezte bizonyosság.
Lassú hévvel előbb nyakunktája, majd homlokunk kezd izzadni, az árnyékok formákká, alakokká lesznek, az éj szelíd pattanásai ágyúdurranásokká avanzsálnak.
Megbolydul a világ!

S látjuk magunkat tehetetlenül, látjuk, érezzük kiterítve, soha-vissza-nem-térően, míg az élet ugyancsak megfellebbezhetetlen parancsszavaknak engedelmeskedve zavartalanul megy tovább.

Csak a reggel hozza vissza hányavetiségünket, nemtörődömségünket, fennhéjázó hitünket. A fáknak újra faalakjuk van, az árnyékoknak valóságos tartalmuk, a világ olyan, mint bármikor volt, amikor itthagytuk, hogy álomba burkolózzunk!"

Gazsi ölébe ejtett kézzel lassan emelte fel szemét. Maga elé révedt tekintettel szusszanásnyi szünetet tasrtott. Szeme szegletéből láthatta meg, hogy szólni akarok, de egy groteszk gesztussal leintett. Határozott hangon folytatta monológját, bár úgy tűnt, mintha mondatai végén inkább kérdőjelek, mint pontok sorakoznának.

"Mondd!: hangsebességnél gyorsabb repülőgépek kerülnek ki kezeink közül, laboratóriumokban Isten dolgaiba avatkozunk, távoli bolygók életével akarunk ismerkedni, de egymáson, fájdalmainkon, melyeket nem múló sebeink,de megtépett, megalázott, megszenvedett énünk kell elviseljen, mintha nem tudnánk úrrá lenni!"

Gazsi most a pillantásomat kereste.
Néma maradtam!
Éreztem: ezek ellen a sután sötétlő gondolatok ellen nem segíthet Gazsi egy szem nyugtatója.

********************************

Tegnap megcsörrent a telefonom. Gazsi volt a vonal túlsó végén. Egy gyermeteg blődli viccet mesélt hahotázva, olyant, amilyen miatt legszívesebben lecsaptam volna a kagylót.
De Gazsi hahotázott!
És éreztem: elvárja, hogy magam is vele nevessek.

S egyszercsak némán, észrevétlenül szétömlött bennem valamiféle jókedv, a sötétség ellen lázadó vídámság és sikerült szívből kacagnom!
Bele a kagylóba!
Lelki szemeimmel láttam Gazsi megelégedett arcát és újra el kezdtem hinni Gazsi jövőjében!

***************************

Utóirat:
Gazsi harmadik műtétje után, mindent szépen, gondosan elrendezve belefeküdt a vízzel teli fürdőkádba és maga mellé tette a bekapcsolt hajszárítót!
Felesége délután, munkából hazatérve találta meg.
Hamvait -saját kérésére- egy baranyai halászfalu tavának partján szórták széjjel!

1997