A CÉDULÁS EMBER
(adalék a férfiak lélektanához)

"Az öregedés az egyetlen dolog a világon,
amely minden rizikó és befektetés nélkül
napról napra gyarapodik."
(ego)

(A feleségem -nem tudom: nem kéne-e nagy F-el írni?- szerint találóbb lenne ez a cím: A félcédulás ember.)

Az én feleségem (nem tudom: nem kéne-e nagy F-el írni?) sohasem szól bele a dolgaimba. Legalábbis eddig nem tette. Békés nyugalommal közli, mit is akarok tenni (így mindíg az én akaratom érvényesül), miközben megbíz ezzel-azzal, de ismerve képességeimet és készségemet, ezek a megbízások igen szűk területre korlátozódnak.

Hol a takarítás egyik alkatrészeként, hol a házimunka nélkülözhetetlen résztvevőjeként vagyok igénybe véve. Miután ezek a megbízások férfiúi erőmből és széleskörű tapasztalataimból táplálkoznak, mi sem természetesebb hát, hogy az eredmény kifogástalannak minősíthető.

Azazhogy annak kéne lennie.

De mert a feladat vbégrehajtása után a feleségem (nem tudom: nem kéne-e nagy F-el írni?) vizitet tart, pillanatok alatt felméretnek az eredmény nyilvánvaló gyengeségei. Most következik be az ú.n. "ha legközelebb-szindróma".
Mert ilyenkor a "ha legközelebb ilyent csinálsz, drágám!" kezdetű mondattal rukkol elő és tart előadást arról, mi volt az, amit hebehurgyán s mi, amit egyáltalán nem tettem meg az ügy tökéletessége érdekében.
Sorra elmagyarázza (többnyire éppen ezredszer) a teendők lényegét és elmúlaszthatatlanságát és én éppoly bájos mosollyal veszem tudomásul ebbéli, sokat hallott disszertációjának savát-borsát, mint amilyen az ő (nem tudom: nem kéne-e nagy Ő-vel írni?) ajkán bújkál.

Magam is megvizitálom immár az elmondottak fényében művemet s megállapítom, hogy valóban kimutatható némi hiányosság. Ilyenkor behúnyom a szemem, a Mindenhatóra gondolok, s végiggondolva az Univerzum megannyi történését azzal vígasztalom magam, hogy Ő sem tudott tökéleteset alkotni.

Mondom: az én feleségem (nem tudom: nem kéne-e nagy F-el írni?) nem szól bele a dolgaimba.

Most azonban rendhagyó módon viselkedett. Azt mondta: ne írjam meg alább olvasható tapasztalataimat, mert folyamatosan röhögni fognak rajtam. Szót is fogadtam volna neki nyomban, ha időközben rá nem jöttem volna, hogy megannyi kortársam, de még a nálam ifjabbak is rendelkeznek azokkal a "képességekkel", amelyekkel én büszkélkedhetem ebben a témában.

Az egész a cédulával kezdődik. Amit másként slejfninek is nevezhetünk. Szóval az a macskanyelv, amelyre fel van írva a komissió, mit is kell hoznunk a boltból.

Én magam imádok bevásárolni. Leginkább akkor, amikor a feleségem (nem tudom: nem kéne-e nagy F-el írni?) is velem van. Ilyenkor bizton rójuk lépteinket s úgy közlekedünk a konzollok között, mintha mi telepítettük volna oda az egész hóbeleváncot.

Mindez korántsem olyan egyszerű, ha magára hagyják az embert.

A slejfni tetején a kenyér -mint felettébb fontos anyag és beszerzendő árú- szerepel. Windischgratz alarmírozott huszárai elszégyellnék magukat annnak a rohamnak a láttán, amellyel én közelítem meg a kenyerespultot. Annak helyét ugyanis kívültől tudom.
Második tétel: a tej.
Itt már elbizonytalanodom kissé, mert összetévesztema Tescot az Intersparral s következetesen másfelé indulok, mint kéne.
Csendesen eltévelyedek. Kilométereket gyalogolok, míg újra vissza nem jutok arra a helyre, ahonnan elindultam.

Most éppen a Linco-family margarint keresem. A zöldet.
Nincs!
Legalábbis nem találom, pedig 20 perce hajszolom.
Legyökerezek, s mint egy a szavanna bokraiban ugrásra készen lapuló oroszlán, várok egy fehérköpenyes felmentőt, aki eligazít bajomban.
Negyedóra múlva arra viharzik egy!
Belecsimpaszkodom!
Bocsánat -mondom azzal a szelíd szemérmességgel, amellyel 16 éves koromban a 32 éves ügyvédnét kérdeztem egyről-másról, s aki szelídségemet és szemérmességemet azzal jutalmazta, hogy leporolta rólam hamvasságomat-, nem tetszik tudni, hol találok Linco-margarint?
Ott van a háta mögött -mondja, és tovább viharzik.
Aztán így járok a kávéval, a tortabevonóval, amiről azt sem tudom, mi az.
Fehérköpenyes kell mindenhez, ami a slejfnin fel van sorakoztatva.

Két óra múlva bágyadtan-fáradtan bukok ki a multiból s heves szívdobogással veszem tudomásul, hogy ellopták a kocsimat.
Lassan, többször is megközelítem azt a helyet, ahol leparkoltam.
Hiába!
Nincs meg a kocsim!
Nincs az az összeg, amiben ne fogadnék, hogy itt parkoltam le. Jobbról egy piros Volkswagen, balról egy fekete Ford. No jó, ez nem volt itt, amikor beálltam, de azóta kicserélődhetett az állomány.

Ijedten, megszeppenve és szapora szívveréssel kísért akadozó lélegzettel vánszorgok a biztonsági szolgálathoz. Ideges szomorúsággal közlöm a lesújtó hírt.
A sokkal nyugodtabb, mondhatnám szenvtelen biztonsági csendesen elindul velem a parkolóba. Lehetett már ilyen páciense.
Kérdi, hol tettem le a kocsit?
Megmutatom.
Biztos?- néz rám sanda gyanúval.
Megerősítem a vallomásomat. És sietve elmagyarázom, hogy már akkor kinéztem magamnak a helyet, amikor befelé jöttem.
S ekkor nyilall belém a tudat: Jesszusom, de hiszen én egy sorral hátrébb keresem a kocsimat.
És otthagyva az álmélkodó biztonságit, határozott léptekkel megindulok toronyiránt a másik szektor felé.
Boldogan pillantom meg zöld Puntómat.

Hazatérve aztán kiderül, hogy zöld Linco-family helyett kéket hoztam,hogy szűrt őszibarack helyett rostosat, hogy rétesliszt helyett komáromi kenyérlisztet és így tovább. Feleségem (no végre sikerült nagy F-el írnom!) megdicsér, és miközben kipakol a szatyrokból, csendesen előbújnak szájából a szavak: " ha legközelebb bevásárolni mész...!" És bennem ezer ördögfióka kezd kánkánt táncolni.

Azóta ha őszülő halántékú, tétován ődöngő kor- és sorstársamat egy cédulát kezében tartva látom téblábolni a konzollok között, kajánul röhögök, hogy senki se lássa, és szinte hallom az asszonya (nem tudom_ nem kéne-e nagy "A"-val írni?) hangját: "ha legközelebb bevásárolni mész...!"

Megy a nyavalya! Legalábbis egyedül nem!

SLUSSZPOÉN:

Vasárnap.
Sürgős postai dolgom van. Ilyenkor posta csak a Plazában.
"Ha már odamész (belül egy villanásnyi összerezzenés, de fülelek!) -mondja életem párja-, légy szíves hozzál egy kirstálycukrot és egy tartós tejet!"

Kristálycukor, tartós tej, kristálycukor, tartós tej- mormolom magamban, mint egy papagáj, amelynek elakadt a pick-upje.
Aztán megérkezem a Plazába.
Megyek a Match felé, belémnyilall a felismerés: csak a kristálycukor jut az eszembe. Gyötröm magam, semmire nem megyek.
Elő a mobilt, hívom a Kedvest.
"Mit is kell hoznom a kristálycukor mellett?"- kérdem, miközben lelki szemeimmel látom enyhén eltorzuló arcát a kérdés hallatán.
Sokatlanul érces hangon felel:
"Tartós tejet!"

Irány a Match. Közben mormolom: tartós tej, tartós tej.
Belépek az üzletbe, megyek a tejespult felé,
Beteszem a tejet a kosárba és megnémulok, megdermedek.
Az ájulás fenyeget, a szívvész, a holttá válás!
Elfelejtettem mi is a másik.
Sétálok a pultok között, hátha megvilágosodik valami, s tényleg, hirtelen eszembejut a kristálycukor.

A nyavalyás!

Aztán büszkén masírozok a parkoló felé.
És még a kocsimat is a helyén találom.