A LOVAGIAS ÜGY
(egyetlen párbajom)

"...csak régi barátok tudnak összeveszni,
nyersen egymásra támadni, majd kibékülni,
mivel barátságuk kiállta az idő próbáját."
(Veronica Porumbacu)

Tiborral vitéz Kádár Lajos tanító úr pécsi Püspöki Gyakorló Iskolájában hozott össze a sors! Úgy 65 évvel ezelőtt. Az iskola az Anna utca 17. alatt működött, a Papnövelde utcában lévő Tanitóképző Intézet (akkori nevén: Preparandia) gyakorló iskolájaként.

Az elemi iskola osztatlan volt, tehát egyetlen helyiségben tanultak a elsősök és a negyedikesek is. Természetesen egyetlen tanító, v. Kádár Lajos oktatását elszenvedendő. Az iskola helyén ma a Horvát Színház működik.

Legutóbb Tám Laci egy nagysikerű diaporáma-estjén voltam ott csekély hat évtized múltán. Akkori tantermünk az első emeleten volt. Most megálltam és hosszú perceken át idéztem magamban azt a kort, melynek nyomait, hangulatát bíz' hiába kerestem.

Annál hihetetlenebbnek tűnt, hogy mi -közel negyvenen- ebben a most iszonyúan szűknek látott teremben tanultuk azt, amit v. Kádár lajos bácsi próbált belénk verni. (Néha bizony szószerint!)

Tibortól ezután már sohasem kímélt meg a sors, miként őt sem tőlem. Bárhová mentünk felnőtt korunkig, mindíg ugyanott kötöttünk ki, jóllehet ez elhatározott szándékunkban sohasem állt.

Az még csak természetes volt, hogy egy gimáziumba iratkoztunk be, hiszen mindketten belvárosiak lévén, természetesnek tűnt iskolaválasztásunk. Mindetten sokáig élveztük az Alma Mater szeretetét és gondokodását, mígnem -éppen az Alma Mater gondolta így- új vizekre nem kellett eveznünk. Ennek tröténete kacifántos, mégis megpróbálom a kényszerű pályamodosítás miértjét elmesélni.

Magam nem igazodom el abban a virtuális régióban, melyekben ma oly sokan találják meg a dolgok magyarázatát. Nem állok semmiféle védikus és ezoterikus tanok hatása alatt, mégis szelíden ugyan, de hinnem kell a véletlenek sorsigazító szerepében.

Az történt ugyanis, hogy hatodikosként nagyon készültünk már a minden tavasszal vaamennyi pécsi középiskola (természetesen a lányiskolákat is beleéretve!) által megünneplendő Madarak és Fák Napjára. Tiborral közösen végrehajtott organizáció eredményeként elértük, hogy a mecseki kiránduláson előre meghatározott helyen találkozhassunk két leányiskolás ismerősünkkel, akikkel (zárdában nevelkedve) komoly nehézségekbe ütköztek volna igencsak vgyott találkáink. A találka mindkettőnk, sőt mindnégyünk legnagyobb örömére létrejött.

És itt piszkolt bele ártatlan és langy szerelmünkbe a véletlen!

Mert míg mi szerényen félrevonulva élhettük szerelmünk kedves forróságát, egyik paptanárunk a biológia parancsainak engedelmeskedve félrevonult, hogy tegye, amit a szükség diktált. Legnagyobb meglepetésére -a miénk sem volt kisebb- ott talált bennünket kedvesen enyelegve.

Sietek leszögezni, hogy amit ott és akkor történt -néhány ártatlan, arcra cuppantott puszi csupán!-, amellett ma a legmegátalkodottabb erkölcscsősz is szótlanul menne el.
Nem így a tanári törvényszék!

Melynek ítélete szerint saját érdekünkben valónak látták, hogy hagyjuk el a keresztényi erények ellen tanusított magatartásunk miatt szeretett iskolánkat.
Szelídségüket ma is meghatódottsággal olvasom, ha előveszem akkori bizonyítványomat, melybe drága emlékű igazgatónk aláírásával hitelesítve ez a zárómegjegyzés olvasható:
"....e napon szülei akaratából kimaradt.
Más gimnáziumba felvehető!"
No hiszen! Nem tudom, Tibor szülei hogy voltak ezzel, az enyéim valahogy nem tapsoltak. Szóval mintha nem igazán akarták volna.

A következő évben újra egy osztályba jártunk Tiborral. Édesapjának a mai Konzum Árúház helyén egy reprezentatív étterme üzemelt, amely egyben az úri közönség ledvenc találkahelye is volt. Grűn Móndi kocsmája volt ez egykoron, ám Tibor bácsi igazi belvárosi kaszinót csinált belőle. Itt temettük Tiborral és barátainkkal bánatunkat potyaitalokba. Néha bizony elég elismerésre méltó módon, aminek következtében és hatása alatt szörnyű ökörségeket követtünk el.

Például négykézláb versenyt futottunk a Rákóczi úton a 48-as térig. Mármost ha arra gondolunk hogy akkortájt még szép számmal voltak forgalomban lovaskocsik, no meg arra, hogy a lovak végterméke ezeken az utakon mindíg megtalálható volt, az Olvasó fantáziájára bízom, hogyis nézhettünk ki, amikor a célba értünk, itt-ott rogyadozva a bennünk dolgozó ital hatására.

De ami ezen a nyáron történt, arra egyikünk sem számított!

A vakáció vége felé Lőrincen nagysikerű szüreti bált tartottunk, ahol -előre eltervezett "aljas" módon- Magdussal akartam felejthetetlenné tenni az estét. Ám váratlanul megjelent Tibor, aki azon nyomban szemet vetett Magdira. A civaskodásnak, amely pillanatok alatt kialakult, Magdi volt a tárgya és oka, eredménye pedig annyi, hogy a bál nagy nyilvánossága előtt egy hatamas pofonnal vetettem véget a torzsalkodásnak. A pofon kedvezményezettje persze Tibor volt.

A szeptemberi évnyitón én már az osztályban ültem, emikor Tibor belépett. Kedvesen és örömmel köszöntem oda neki, ezt azonban Ő nem fogadta.

Az ünnepség után "megjelent nálam" V.Tivadar (azóta szülészeti klinikája van Kanadában), mint Tibor párbajsegéde s felszólított, kérjek bocsánatot Tibortól -jegyzőkönyvileg persze!- vagy nevezzem meg párbajsegédemet.
Én M. Jancsit (akiről "Két sors, egy élet" címen ugyanitt olvasható írásom) találtam erre a legalkalmasabbnak.
Ettől kezdve az osztály zúgó mékhkassá változott. F. Vili (ő meg Ausztráliában hotel-tulajdonos) szerzett valahonnan egy 1906-ban kiadott párbajkódexet, segédeink minden tízperces szünetben ezt tanumányozták és végül egy október napon a Kisréten pisztollyal megvívandó párbajra szólítottak fel bennünket.

Ők gondoskodtak azokról a rozsdás, múltszázadi mordályokról, amelyekkel -lőszer hiányában csak úgy képletesen- a párbajt meg kellett vívnunk.
Tibor pénzén -mert csak neki volt- konfliszt fogadtunk. A bakon feszítő hajtóval eyütt hatan szorongtunk benne. A Dömörkapuig szótlanul ültünk egymás mellett, ott leszálltunk, meghagytuk a kocsisnak, egy röpke óráig várjon ránk, elmentünk a Kisrétre és a kódex szabályai szerint -melyet S. Samu (a múlt hónapban temettük el) fennhangon olvasott fel- és folytattuk a párbajt.

Egymásnak háttal, ám egymáshoz érve parancsszóra indultunk előre kilenc lépést, majd újabb vezényszóra megfordultunk és egyszerre "lőttünk".

Az osztály kíváncsi és szomjas tagjai ekkor már Tibor bácsi kaszinójában vártak bennünket, akik hazáig jókedvűen utaztunk, sőt M. Jancsi jóvoltából még bőséggel is, mert köpenyéből egy üveg kevertet varázsolt elő, melynek hatása a kaszínóig érve érzékelhetővé vált.

Tiborral itt egymás nyakába zuhantunk, ittunk válogatás nélkül és úgy becsiccsentettünk, mint egy albán szamár.

A következő évben érettségiztünk. Én az orvosira, Tibor a jogra iratkozott be.
Ám csak részlegesen váltunk el egymástól, mert szinte minden időnket együtt töltöttük.
Tiborból úriember lett, jogász. Kétméteres, szálfaegyenes termetével jellegzetes figurája volt a pécsi utcáknak. A bíróságon dolgozott, dolga végeztével délcegen és szertartásosan "ereszkedett le" a Király utcáig. Mindíg választékosan öltözködött, nyakkendő és öltöny nélkül a legforróbb nyáron sem lehetett látni. Gyönyörű feleségévl példás családi életet éltek.
Mi meg korunkat és "rangunkat" meghazudtolóan éppoly gyermekes vídámsággal örültünk egymásnak, ha összetalálkoztunk, mint annakidején.

Magdus férjhez ment a következő nyáron, első -halvaszületett- gyermekének szülésébe ő is belehalt.

Tibort egy aljas kór teperte le és szinte napok alatt vitte el, alig ötvenéves korában.

Így ebben a történetben két"halottam" is van. Emlékükre idéztem a történteket.