MODERN DRÁMA (több felvonásban)
(egy televíziós vetélkedő margójára)

Párbeszéd:

"Mi Vörösmarty legismertebb színpadi drámája?
Passz!
Melyik költő ismert verséből idézzük ezeket a szavakat: "másnak térkép e táj!"?
Passz!
És azt hogy "ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt!"?
Passz!
Hol született Ady Endre?
Passz!
Ki kapta "a haza bölcse" nevet?
Passz!
(És végül koronagyémántként, ha az eddigiek nem voltak elegendők:)
Mi történt 1849.október 6-án Aradon?
(Felcsillanó szemek:)
Kitört a szabadságharc.

Helyszín:

Magyarország egyik kereskedelmi televíziójának adója, stúdióvetélkedő, egyenes adás.

Szereplők:
(Abban a reményben, hogy elhiszik nekem.)

Adásonként hat érettségi előtt álló fiatal. Hárman-hárman egymás ellen. S ha az egyik csapat nem tudja, nem ismeri a választ, a másik elrabolhatja azt. A fenti párbeszédek "passz"-a esetében mindkét csapat -tehát mindhatan- nem tudták a megfejtéseket.

Játékvezetők:

Arra a -természetesen elpasszolt- kérdésre, amely így hangott: Ki volt a magyar úszópápa, Széchy Tamás egyik legeredményesebb tanítványa, a játékvezető így adta meg a választ: Darányi (!!!) Tamás.

Dilemma:

Mit, kitől tanultak ezek a gyerekek az elmúlt tizenkét év alatt? Tudják-e, ismerik-e a tantervek, tanmenetek szorgos kidolgozói, hogy ez a jelenség, ha nem is természetesnek, de mindenképpen gyakorinak tűnik oktatási eredményeinket, annak hatékonyságát illetően. Hiszen ezek a gyerekek nyilvánvalóan egyfajta válogatáson, előversenyen, ki tudja, milyen előzetes megmérettetésen mentek keresztül, s így váltak méltókká (?) arra, hogy szerepelhessenek a nagy nyilvánosság előtt.

Kíváncsiskodás:

Milyen lehetett a "reszli"?

Önkiritika:

Jól tudom, igen, tudom, hogy nem ez a jellemző, de akkor miért ezt pertraktáljuk?

Cél

Csak nem az, hogy minél többen okuljanak belőle? (És itt múlhatatlanul szükséges megjegyeznem: eszem ágában sincs a rosszízű humorkodás, epéskedés, cikizés hangján minderről írni. Engem a jelenség aggaszt, és ez az amire -miért, miért sem?- allergiás vagyok!
Kössek szájkendőt?)

Illetékesek:

Nem tartom valószínűnek, hogy az adás után ne kerülne sor egyfajta értékelésre. Azt pedig egyáltalán nem, hogy erre illetékteleneket alkalmaznak. Csak feltételezem, hogy pedagógusok, pszichológusok, rendezők, a játék (?) forgatókönyvírói hányják kardélre mindazt, amit láttak, sugároztak. Legalábbis ezt kéne tenniök. De mert a "párbeszéd" címszó alatt idézetteket nem egyetlen adás fiaskót vallott kérdéseiből szemezgettem, könnyen kikövetkeztethető, hogy ez folyamatos adás, tehát majdnem mindennapi.

Tanáraink:
(Már úgy értem azok, akik bennünket, mandátum-lejártakat oktattak!)

Hogy voltak képesek belénkplántálni, elfeledhetetlenül megjegyeztetni mindazt, amit máig sikerül egyre csökkenő és botladozó memóriánkkal mégis felidézni?
Milyen büszkélkedve, mintegy magunkat próbálgatva-vizsgáztatva mondjuk fel Vergilius, Shakespeare, Petőfi memoriterként megtanult szavait!
Kivagyiskodunk?
Aligha!
Csak örülünk annak, amit tudunk, ismerünk és nem felejtünk.

Következtetés:

Aki profi, aki az ifjúság nevelésével törődik, s azt nem fiaskókkal teletűzdelten műveli, ugyancsak elítélhet engem a fentiekért.
Aki nem látott-hallott ilyen adást, tán nem is hiszi, hogy mindez nem kitaláció, de elszomorító igazság.
Aki pedig egykor-máskor rákapcsol a műsort sugárzó adóra, az messziről felsimerhető. Hiszen az ajakszélre fagyott keserű mosoly, amely ezek nyomán kövesedik az ember orcájára, semmi máshoz nem hasonlítható.

Epilógus:

Mikorra álmodta meg Széchenyi a "kiművelt emberfők sokaságát"?

2001