SORSOK
(életutak I.)

"Amikor a jövő múlttá töpörödik, válik világossá,
mennyiben voltak életképesek egykori álmaink,
vágyaink, terveink."
(Ego)

Már nem tudom, melyikünk ötlete is volt valójában. Csak arra emlékszem, hogy tavasz volt. Hormonokat bizsergető, jóindulatú, elmét vidító, nadrágrepesztő tavasz. Mi pedig 18 évesek voltunk és hittünk a világban. Meg mindabban, amivel hitegettek bennünket azok, akik a jövőnkért voltak felelősek. Ám a történelem összekuszálta mindennapjainkat, ezért egy kicsit mintha megfeledkeztek volna rólunk.

Hatan voltunk, de lehet, hogy heten. Pimpi bácsi Kaposvár-utcai házának kertjében hancúroztunk. Pontosabban a szaletliben, amely sűrűn benőtt vadszőlejével jótékonyan eltakart bennünket a ránk vigyázó szemek elől. Érettségire készültünk.
Harsányságunk és feneketlen jókedvünk elárulta, hogy sajátunknak érezzük az egész világot. Úgy gondoltuk, jobb, ha együtt emésztjük az emészthetetlent, a nem minden ízében ismeretlen, ám némi fogyatékosságról árulkodó érettségi tételeket. Időnként lazítottunk egy kicsit a kötelező odafigyelésen és csendes (?) pihenőkkel színesítettük épülésünket. Ebből persze csupán a pihenés iránti szándék volt jelen, a csendes jelzőt -a fentiekből kikövetkeztethetően- azonban aligha érdemeltük ki.

Mindhatunk (-hetünk?) képességei és ismeretei összeadva sem voltak olyan kvalitásúak, amilyeneket egy-egy kiválóan teljesítő osztálytársunk bármikor játszi könnyedséggel produkálni lett volna képes. Csak úgy "csípőből!".
Nem mintha nem lett volna meg a hozzávaló eszünk, szorgalmunkat és következetes anyaggyűjtési szenvedélyünket azonban aláásta a világ más -később kiderült: sokkal több odafigyelést érdemlő- élményanyaga, melyről kamaszos szeméremmel sokszor visszafojtott hangon, ám kipirult arccal számolgattunk be egymásnak s melyeket kopottá forgatott, titkon rejtegetett képekről ismertünk csupán.

Ekkor jutott eszébe valamelyikünknek az ötlet. Először csak arra gondoltunk, írjuk össze hatunk-hetünk elképzelt jövőjét, a célt, amelyet el szeretnénk és el fogunk érni, s amelyért az örök törvények szerint áldoznunk is kell valamicskét magunkból. Titokban slukkolgatva összecsömpörített tenyerünkben tartott cigarettáinkból (hiába! a megszokás!), kortyolgatva az akkor még literes-csatos üvegben árult hűtött sörből, nekiálltunk a jövőnknek.

S amikor hosszú viták és hasfalrengető röhögések után felrajzoltuk elképzelt életutunkat, nekiálltunk a távollévők, a társak jövőjének felskicceléséhez.

A megsárgult füzetlapok nemrég kerültek a kezembe, s így 53 év után igencsak tanulságos mindaz, amit akkor papírra vetettünk.

El-elméláztam a jóslatok és az azóta megismert valóság néha könyörtelen távolságain és azokon az igazságtalanságokon, melyeket sűrűn osztogatott az Élet. Nekünk csakúgy, mint oly sok mindannyiunknak.

Pista hangját például nyolc év alatt alig lehetett hallani. Még akkor sem igen, amikor pedig neki arra szüksége lett volna, vagyishogy amikor feleltették. Nem volt lusta, tehetségtelen sem, de visszafogottsága és szótlansága mögött tudatlanságot sejtettünk, nemtörődömséget, feloldódásképtelenséget. Érettségi után eltűnt a szemünk elől. Már benne jártam a korban -vissszacserélném azért azokat az éveket!- amikor egy ízben egy dunántúli városka egyetemének tanszékén kellett hivatalosan eljárnom.

Ahogy illik, a tanszékvezető professzort kerestem fel elsőként. A bekopogás előtt elolvastam az ajtón lévő névtáblát és egy pillanatra elrévültem, hiszen a név Pistára, egykori társamra emlékeztetett. Ha akkor és ott fogadást kellett volna kötnöm: azonos-e, azonos lehet-e a névtábla tulajdonosa és az én régi osztálytársam, akármiben fogadni mertem volna, hogy nem.

Pedig Ő volt, Pista, a professzor!

Azonnal megismert és találkozásunk szenvedélyes baráti beszélgetésbe torkolló, emlékeket idézően szeretetteljes volt. Pistáról kiderült, hogy másodéves egyetemista korában külföldi (nyugati!) ösztöndíjasként tanult Anglia leghíresebb egyetemeinek egyikén, ahol addig előtte is ismeretlen tehetsége és affinitása olyan területre csábította, amely megnyitotta előtte a szakmai érvényesülés megannyi fórumát. Tagja lett a világ sok szakmai testületének, tiszteletbeli tagja angliai egyetemének, megbecsült embere a honi oktatásnak. Kutatásai révén az általa vezetett csoportjával együtt a Kossuth-díjat is kiérdemelte.
A kerti lugasban jósolt jövő Pistának maximum egy alacsonylétszámú falusi iskolába betöltött tanítói állást kínált.

Peti esze olyan volt, amivel szüleink egy-egy tanári eligazítás után nekünk példálóztak. Mint követendőt! Szorgalmáról nem eshetett szó, mert Petire úgy ragadt a tudomány, mint mézespapírra a légy. Mégsem Peti esze és tudása volt a legfőbb tulajdonsága, hanem rajzkészsége, keze ereje és képessége, amellyel a hirtelen skiccelt karikatúrától kezdve a legaprólékosabb művészi alkotások (akvarellek, pasztettel, olajfestmények) létrehozására volt képes. És nem is akármilyen szinten.

Persze, hogy művész-sikereket jósoltunk neki, hatalmasívű elismerésekkel, nemzetközi díjakkal, világhírrel. Peti -von Haus aus- három nyelven beszélt, nemhogy akadálya nem látszott a fentieknek, de egyenesen sugallták a jósolt éleutat.

Peti időben ki is slisszolt az országból s csak később tudtuk meg, mennyi pofont tartogatott neki az élet. Amerikába ment, ahol előbb egy reklámcégnél tengette életét. Aztán hol itt, hol ott tűnt fel a szakmában, de -mint ő mondta jó 45 év után- soha nem volt pénze, hogy egy valamirevaló kiállítást megszervezzen, anélkül pedig ott...
A szerencse egyszer rámosolygott. Állást kapott a Walt-Disney stúdióban, ám vágyai, hogy úgy vegyék őt észre, ahogy azt tehetsége révén joggal mergérdemelte volna, nem teljesülhettek.

Elmúlt már 45 éves, amikor sikerült egy kis reklámcéget alapítania, de hosszú évek múltak el, míg ki mert mozdulni otthonából, mert félt -és joggal!-, hogy távollétében a konkurrencia tönkreteszi nehezen felépített és megszerzett egzisztenciáját. Péter jókedvűen jött el a 45 éves találkozóra, víg kedélye és temperamentuma mit sem halványult, ám a figyelő szem látta, láthatta rajta, hogy több csalódást és fájdalmat osztott neki az élet, mintsem valaha is hitte volna.

Ő mondta: ha tudja mindazt, amit át kellett élnie, itthon marad s tán még többre is vihette volna. Sorsáról és önmagáról ez a vallomás mindent elmondott.

Volt egy minden tekintetben példaként emlegethető osztálytársunk, Lajos. Itthon végezte egyetemi tanulmányait kitűnő eredménnyel és szakismereteinek bővítéséhez ösztöndíjat kapott.
Japánba!
Pont akkor, amikor a japán technika megkezdte hatalmas menetelését, amikor már nemcsak Európát, de Amerikát is fenyegetni kezdte utolérhetetlen szorgalommal és tudással előállított technikai bravúrjaival. Lajos ebben a munkában teljesíthette ki tudását.

Kutatási csoportjának élére került, tudása, szorgalma és szakmai empátiája révén egyre komolyabb feladatokkal bízták meg. Aztán amikor Európában megvetette lábát a japán technika, őt bízták meg a nyugat-európai szakmai bázis megszervezésével és irányításával.

Lajos eleddig repülőgépen utazgatott a világban s ha hazajött, akkor is a szelek szárnyán tette ezt. Most, kinevezése után a kényelmesebb, a pihentetőbb megoldást választotta. Luxushajón jött haza Európába.

Az út nyolc napig tartott. V o l n a !

De máig kiderítetlen okokból a hajón ételmérgezés tört ki, melynek egyetlen halálos áldozata Lajos volt. Akinek halálhírét hallva mindnyájan hitetlenkedve néztünk egymásra.

Még a Sorsnak sem -amelyről akkor már tudtuk, milyen aljasságokra képes- hittük el, hogy ilyen könyörtelen tud lenni.

A "jóscédulán" egyedül az ő jövőjét tippeltük meg jól.

Értelmetlen halálára azonban gondolni sem mertünk.

2000