ÚJJÁÉLEDŐ SZERELEM
(tavaszköszöntő)

A barométer mutatója úgy sétál fel és alá, mint akinek semmi dolga sincs. Hűséges szolgaként ballag a nyomában a hőmérő higanyszála.
Tavaszt érzek!
Pedig a naptár februárt mutat, régmúlt farsangok bizsergető emlékei fészkelődnek bennem, mégis tavaszt érzek, tavaszt látok. A parkokban úton-útfélen szerelmesen csókolózó párok, barkát bont a fűz, hol százágra süt a nap, hol játszi felhők kergetőznek az égen.

Ámbár mindez így együtt még nem biztos, hogy tavasz. Külsőségeiben ugyanannak tűnik, a tavasz inkább itt van bennem, itt kelt újra életre, itt született ismét. Okát adni nem tudom, nem is firtatom, mi ez a szárnyaló boldogság, ami elönt, amitől felforrósult értelme van annak, hogy lobogjak. Még azt sem kutatom kell-e nekem mindez, egyszerűen elfogadom, mint párkáim váratlan, mégis oly régen visszavárt ajándékát.

Pedig a világ mit sem változott. Amelyről oly szívesen hittem még tegnap, hogy acsarkodik rám, most mosolyát hinti felém, amely tegnap még idegeimbe bújva nem hagyott nyugodni, most ölébe vesz és flitteres ajándékkal lep meg.
A tavasz bódító érzelmével, érzetével.

Hinném: szerelmes vagyok!
S hihetem: valóban!

A világba szerettem bele és vissza, amelyet oly sokszor tekintek sötétnek, undoknak, gyűlöletesnek. Most kacérkodóan ringatja apró, formás popsiját, lövelli rám igéző szempillantásait, belecsicsereg a fülembe feledhetetlen csacsiságokat, ígéreteket csikar ki belőlem, igéreteket dob lábaim elé, felemel, elringat, egyszóval szerelmessé tesz. Már csak véletlen lehet, hogy ehhez keretül szolgátatja meteorológiai tavaszságát, földszagú leheletét, a kora hajnalok orrcimpát dagasztó hűvösét. Mert az éjjelek hűvösek.
Nem  m á r  azok,  m é g  azok!

A völgyekben szemtelen biztonsággal fekszenek el füstszínű ködleányok, amelyek szellőnyi vallomástól is megrészegülnek, s egy fuvallat hívó szavára reménykedve tovalibbennek. Felhővé szeretnének válni. Csalódás éri-e őket vagy sem, nem tudni.

A napsugár szerényen ebűvik rejtett völgyzugokba, pompájával dalra fakaszja az előbb még didergő madárkákat, a völgy és a lélek fénnyel telik meg.

A fény nyomában hit kocog, falevelek zizzennek, szerelmes szavakat suttognak egymásnak, a völgynek.

Szerelmesek a napba, fénybe, sugarába. A hegy lassan vetkezi le homályát. Előbb odakínálja magát a rácsodálkozónak, majd sejtelmesen újra beburkolózik, hogy aztán szeszéllyel dobhassa le magáról a paplant az ingerkedően csalogató napsugár első hevenyészett csókjára.

Minden elaludt s most minden újra ébred. Hamuba holt remények parázslanak újjá, hitek kelnek vándorútra az idegek tekervényes pályáin, ígéretek pattannak ki elagott sejtekből. Dolgoznak az élet milliárdnyi atomjai. Üzeneteket fakasztanak, szerelmet továbbítanak.

Doromboló cica módjára bevattázza magát az ember a tavaszt szimuláló télutó pillanatig is alig tartó csodájába és nem akar hinni magának. Csoda történt.
Csoda történik-e vajon, vagy csak a lélek napelemei forrtak fel újra a régvárt sugarak bódító özönétől.

Jó így élni!


Csak így jó élni!

1989