HALOTTAINK NAPJA
((Édesanyám még velem volt))

Memento mori! - és én emlékezem!

Amíg a gyertyák pisla fényébe nézek s hallgatom csendes percegésüket, elsüllyed a világ, amely körülvesz és átölel az emlékezés.
Fénylően kétkedő és ijedten rezzenő lelkem mélyéből lassan bukkannak elő azok, akik már nem lehetnek velem, s akik ott vannak ahová nekem is készülnöm kell. Magukkal hozzák hangjukat, mozdulataikat, elfelejtett és soha el nem felejthető énjüket, mosolyukat és szeretetüket, amelyeket most, ezekben az órákban súlyosnak és felfokozottnak érzek.

Mami, az én nagyim jön a sor elején. Ő, akiről annyit álmodom, s kinek valóságos léte és énje már régen átváltozott bennem. Ő az én örök halottam, az első, akit soha nem tudok és nem is akarok elfelejteni. Ő tán az egyetlen, akiről nem tudom, mit hoz magával közös emlékeinkből, ha megidézem, s ő szófogadóan eljön hozzám. Ömagát hozza, amelyből már kibogozhatatlan, hogy mennyi a valóság és mennyi az álom, a visszaálmodás, a képzelet, a misztikum. Kedvesen lebegőnek látom, lába nem éri a földet, emlékeimben is lebeg, mint ódon szentképek világoskék ködébe burkolt angyalokhoz illik.

Mama, gyermekeim nagyija követi őt. Elhozza nekem nyaka ívének mindíg szeretettel csókolt, símogatóan fínom bőrét, illatát, szeme játékosan titkolt szigorúságát, önfeláldozó szeretetét, értünk érzett és áldozott életét. Nem mert nem lett volna kit korán meghalt férje után szeressen, de mert szükségét érezte, hogy megteremtse egy család minden csalódástól megóvott, minden gondtól megfosztott életét. Sokat áldozott érte. Pihenésre érdemes évei helyett a korahajnali keléseket, a napestig tartó munkálkodást, okosan kordában tartott unokaimádatát.

Apám jön a sorban. Délcegen, grand seigneurként, amilyennek voltaképpen csak képeken és fantáziámban látom. Csibészes mosolya mögött ott bújik a gyógyíthatatlan fájdalom, csendes leereszkedése hozzánk tán nem is nekünk szóló ajándék volt csupán, de visszalopakodás egy korba, amelyben még maradéktalanul boldognak és egészségesnek hihette magát.
Bárhogy erőltetem, nem látom, nem hallom ormótlan műlábának szinkopás koppanásait, csontig soványodottságát, cigarettafüsttől fátyolos hangját. A jávorpálos duhajt -amilyen pedig tán sohasem volt- azt igen!
Meg egy kicsit -miért?, miért sem?- magamat is.

Mögötte kullognak szülei, Nagyanyám és Nagyapám, akik iránt képtelen voltam valaha is az őket megillető érzelmeket kicsiholni magamból. Most is csak emlékeimben élnek. Nagyapám csendes szorgoskodásával mintha örökké a másvilágra kívánkozott, kéredzkedett volna s Nagyanyám, aki sváb őseitől örökölt nehéz természetével furcsa, meg nem érthető atmoszférát tudott maga köré teremteni.

De nini! Itt jön anyai Nagyapám is, akinek csak a bajuszára emlékszem. És fényképére, amelyet Mami esti imái után nekem is meg kellett csókolnom. Meg koporsófedelére, amelyet ravatala mellett a nagyszekrénynek támasztottak. Régi, megfakult képek őrzik csak számomra alakját, arcát, tán épp ezért él bennem egy darabja, amely engem óv, engem őriz, mint halálakor s azóta is legkisebb unokáját.

És most már sűrűsödik a sor!

Ágnes jön, akinek hangjából, megöregedni nem tudó, sírig őrzött gyermekségéből maradt emlékeimben valami. Keresztapa, aki úgy tudott rácsodálkozni a világra, mint tán senki más. Pista, aki végigkibicelte udvarlásomat, vőlegénységem és fiatal férjségem kedves esetlenségeit.

De itt vannak a barátok is!

Gyuri, Jancsi, akiket azonos kór vitt el, Kálmán, akit ugyanaz, a Tisza iszapjától mocskos, tetániás újakkal partravetett Baka Béla és a társak, akik iskolában, életben mellém sorakoztak, akiket ideig-óráig mellém sodort az élet, s akik egy-egy sejtetlen villanásukkal most teret kérnek és kapnak emlékezetemben.

Halottak Napja van! Az Ő napjuk!


A temetők pompáznak a virágözöntől, az élet lelassul, mintha sejtelmesebbé válna minden. Szférai hangokat hallani a sírok szegletében, pedig csak a játszi szél jött percnyi látogatóba. A fejfák és sírkövek köré aureolát von a bágyadtan őszies napfény. Hangok, illatok, fények és fénytelenség özöne tölti el a lelkeket és emlékezünk.

Mert memento mori!
Emlékezz és készülj a halálra!

De mi csak emlékezünk!