CSÍNYTEVÉSEIM (1)

Sokat gondolkodtam megírjam-e (pláne: közzé tegyem-e) mindazt, amit életem során szelíd megfogalmazásban csínytevésnek lehet(ett) minősíteni.
Hogy ezek a sorok olvashatók, azt bizonyítják: erősebb az exhibicionizmusom, mint szégyenem, mert bizony innen visszatekintve néha el-elszégyellhetném magam.
De arra mégsem vagyok képes, hogy mindazt, amit csínytevés fogalma alatt elkövettem rosszaságnak, akár rosszalkodásnak, hát még meggondolatlan bűnnek tudnék tekinteni.
Ezek a csínytevések persze nemcsak a régmúltba nyúlnak vissza.
Felnőtt, sőt megöregedett fejjel is képes voltam valami huncutságot elkövetni, mert mindig izgatott a dolgok fonákja, az hogy túl lehet-e járni valaki eszén, hogy sértetlenül elballaghatok-e a szabad és tiltott közötti szűk mezsgyén, így leginkább a magam szórakoztatására, nem egyszer előnyére (persze mindig úgy, hogy más ne károsodjék) bátran tettem egy-két lépést.
Azt elmesélni: hogyan jutottam be rövidnadrágban, strandpapucsban a ravennai érsek fogadóórájára, nincs bátorságom, már csak azért is, mert a legfőbb papi ornátusokba bújt méltóságok között arcátlanul betolakodni az érseki titkár által éppen kinyitott, két méter magas díszes ajtón, hihetetlennek tűnhet és könnyen vádolhat(ná)nak meg hazudozással holott ennek a „tett”-nek igazságát családom jelenlévő tagjai igazolni tudják.
(Pedig a Monsignoreval való találkozásom –hogy maradjunk a stílusnál- megérne egy misét. Nekem örök emlékem marad.)
Szelídebb vizekre evezek hát és a közelmúltból mazsolázok.
(A késői múltra később kerül sor.)
Törökországba mentünk nyaralni. Side volt az állomáshelyünk.
A török Riviéra fogalma akkortájt kezdte el csalogatni a mindig tengerre vágyókat.
A megérkezés utáni transzfer óriási csalódást okozott. Olyan vidéken utaztunk keresztül, amely a mi elhagyott, elhanyagolt kukoricaföldjeinkre hasonlított inkább mint valamiféle Riviérára.
Igaz, azok a helyek, ahol meg-megállva egy-két utastársunkat letettük igen kívánatosnak, szépnek és a célnak megfelelőnek tűntek.
Megérkezünk Sidébe a kiszemelt szállodába.
Az ilyenkor szokásos rituálék után megkaptuk kulcsainkat a nyaralás alatt nekünk kiosztott „lakosztály”-hoz.
Benyitottunk és a félnapi törődés és utazás rögtön semminek tűnt ahhoz képest, ami fogadott bennünket.
Nem hasonlíthatom börtöncellához az apró helyiséget, de elképzelésem szerint közel állt a szobácska ehhez a fogalomhoz.
Nem is annyira a berendezés egyszerűsége volt az, ami elkeserített, de az a szellőzetlenség és hőség, amely a szobát uralta.
Irgalmatlan volt a szobában a meleg és pillanatok alatt kikövetkeztethető volt, hogy ez a nyaralás időtartama alatt sem lesz másként.
S hogy elkeseredésem a tetőpontra hágjon, díszletül szolgált a fehér falon látható ezernyi szúnyogtetem, amely szétlapulva hirdette, rokonságuk mindennapos látogatására számíthatok.
Feleségem lemondóan tette le a csomagjait, én villámgyorsan elhagytam a szobát, csupán annyit mondtam: a világ minden kincséért se álljon neki kicsomagolni.
Azonnal a recepcióra siettem és kértem, mondják meg hol találom a szálloda igazgatóját.
Az igazgató készséggel fogadott s rögtön láttam rajta, hogy itt követelőzéssel, fenyegetéssel, kekeckedéssel nem megyek semmire.
Felvettem hát a sajnálatraméltó arcomat.
Elmondtam, hogy a feleségem eddig pszichiátriai kezelés alatt állt, most bocsátották el a kórházból és ajánlották a teljes kikapcsolódást.
Figyelmeztettek azonban arra hogy a gyógyszerek szedése mellett is előfordulhat, hogy nyugtalanná válik, szélsőséges esetben dührohamot is kaphat.
Kértem hát, hogy a körülményeket, amelyek a szobához kötődnek változtassa, szűntesse meg és (mert időközben tudomásomra jutott, hogy a szállónak 4 légkondicionált szobája van) biztosítson az utóápoláshoz, nyugalomhoz szükséges, lehetőleg légkondicionált szobát.
Az igazgató gyorsan intézkedett, fél óra múltán példásan bebútorozott, légkondicionált szobánk volt és amikor a londínertől, aki csomagjainkat az új szobánkba hozta szinte sértődötten kérdeztem: hol a minibár, öt perc múlva az is a szobánkban volt.
Feleségem egész nyaralásunk alatt mit sem tudott erről a „csínytevésről” csupán az tűnt fel neki, hogy az igazgató (akinek szobájából nagyszerű rálátás volt a recepcióra) mindig különös érdeklődéssel nézi őt, amint a széfből vesz ki valamit, a kulcsot adja le vagy veszi fel.
Étkezésekkor is kitűntetett figyelemmel jött az asztalunkhoz érdeklődve hogylétünk és véleményünk felől. Amikor vége volt a nyaralásnak, bementem hozzá és azzal az arccal, amely a helyzethez illett, mély meghajlással és reverenciával köszöntem meg neki kedvességét és szolgálatkészségét.
Megittunk egy pohár rakit és az igazgatót azóta is kellemes emlékeim között tartom számon.
Feleségemnek hazafelé, a repülőgépen meséltem el mindent. Itt nem részletezem, mi volt minderről a véleménye.
A kedves Olvasóra bízom, döntse el: több volt-e ez valamiféle csínytevésnél, vagy mindez bőven belefér ebbe a kategóriába.

2008

	CSÍNYTEVÉSEIM (1)