BALLADA EGY NOVEMBER DÉLUTÁNRÓL A novemberi szél fütyült az utcán, a szoba szűk volt, álmos és sötét, idegenül és kissé elfogódva hallgatták egymás halk lélegzetét. A haja körül szomorkásan bújkált a tabac d'or fanyarkás illata, tűz pattogott s az őszi délutánban lassan, lebegve süllyedt a szoba. Apró lángok lobogtak fel szemében s rőt rózsát gyújtott homlokán a láz, a félhomályban és cigarettafüstben úgy úszott arca, mint egy látomás. Sárgán bújkált az utcalámpa fénye arcán, s az árnyban apró mellei lágy kontúrjaikkal, mint egy pasztellvázlat, sejtelmesen kezdtek derengeni. Hosszú, fehér ingében dideregve két vad csók közt meg-megremegett s elfúlva súgta: nem, nem! Aztán persze az övé lett. És sírt is keveset. Az utcákon álmosan bandukoltak azt mondták néha egymásnak: szeretlek. Fütyörészett, cigarettára gyújtott s azt gondolta: erről is írsz majd verset. Még együtt mentek szótlanul, sokáig, míg átkarolta őket a sötét, szennyes felhők száguldoztak az égen s az ősz zúgatta vad orcheszterét. 1952